Halmágyi Pál: III. Honvéd emléknap Makón 1996. A Makói Múzeum Füzetei 87. (Makó, 1997)
Dr. Szegfű László: Ajtony, Marosvár ura
Lehet, hogy a titulus nem is Ajtony vezér idejében keletkezett, hanem évszázados előzményre megy vissza. Ismerünk ugyanis egy szent életű remetét, aki legkésőbben 920 körül halt meg, legendája mégis azt mondja, hogy rokonságban állt Szent István király családjával, amit — ha valós a tény — csak úgy érthetünk, hogy az Árpád-házhoz kapcsolódott valamilyen fokon. Ezért is nevezik Árpád-házi Szent Ivánnak. Maga az Iván név, s az a tény, hogy Magyarországon a korai időszakban is jelentős kultusza volt e szentnek ezen a szlávosodott néven, arra enged következtetni, hogy már a pannóniai egyház újjászervezése, Szent Metód tevékenysége idején is ő lehetett az új egyház patrónusa. Valószínűsíti ezt, hogy Gellért maga is ismeri a korábbi hazai egyházszervezetet, amint ez reánk maradt nagy teológiai munkájának, a „Deliberatio supra hymnum trium puerorumnak" egy utalásából kiderül. Zárszóképpen pedig — hogy türelmükkel vissza ne éljek — vázolnám Ajtony leverésének históriáját, hogy honvédelmi nap lévén, csatáról is essék szó. A Gellért-legenda meséli el — mint említettem — István és Ajtony konfliktusának kiváltó okait, azt, hogy a marosi vezér nem adózott tisztelettel a királynak, fegyveres erejében bízva öntelt és hivalkodó volt, sőt megvámoltatta az Erdélyből érkező királyi sószállítmányokat is. Valamikor 1027 táján olyan poltikai, diplomáciai helyzet állt elő, amely szinte kiprovokálta István Ajtony elleni fellépését. A király sógorának, II. Henrik császárnak halála után ellenségessé vált a német—magyar viszony: II. Konrád császár diplomáciai erőfeszítéseket tett, hogy Bizánccal szövetkezve két tűz köré fogják Istvánt. Ezt a harapófogót, a kétfrontos háborút mindenképpen el kellett kerülni. A kisebb ellenségnek Bizánc kárpát-medencei exponense, Ajtony látszott, az ő megsemmisítése esetén a belpolitikai anarchiába süllyedt keleti császárság ütőképes erőket nem tudott volna felvonultatni István ellen. A királyi sereg tehát — miután lezárt minden Ajtony birodalmába vezető utat és feltartóztatott minden arra igyekvőt, köztük a német császár zarándokoknak álcázott követségét is — támadásba lendült átkelve Törökkanizsánál a Tiszán. A legenda elbeszélése erről az összecsapásról katonai képtelenség. Csanád vezér seregével ugyanazon napon átkel a Tiszán, előrenyomul 20—25 km-t, majd megütközik a marosi vezér seregével, vereséget szenved, seregének maradványai szétfutnak a Szőreg és Kanizsa közötti ingoványokba és erdőségekbe. Ám a vezér össszegyűjti szétvert seregének maradványait és utánalopakodik a győzelme színterétől nem tudni, milyen nyomós okok miatt, kb. 40 km-re visszavonuló Ajtony-féle seregnek, majd tábort ver. Alig alszik el, felveri őt az oroszlánnak álcázott Szent György és támadásra buzdítja. A vezér holtfáradt katonáival nyomban az ellenség tábora felé száguld, s megtévén a 40 km-t, rájuk tör és súlyos küzdelemben diadalt arat. Nem kell ahhoz különösebb szakértelem, hogy az ember belássa, ilyen teljesítményt egy lovas hadseregtől aligha lehet elvárni egyetlen nap alatt. Mi történhetett akkor valójában? Könnyen kikövetkeztethető a legenda és — teszem hozzá — az említett török krónika szövegéből, hogy e történet magva egy korabeli hősi ének lehetett, amely ősi sztereotípiákkal beszélte el az eseményeket, úgy, ahogyan korábban a magyarok csatáikat vívták. A kalandozások korának dokumentumaiból jól ismerjük ezt a lesvetésen, hadicselen alapuló taktikát. Ebben a megvilágításban így festhetett a csata: a királyi sereg átkelt Kanizsánál a Tiszán, egy része az ártéri erdőkben elrejtőzött, míg a többi előrenyomult és megütközött Ajtony seregével, majd adott jelre megfutamodott. Az őket üldöző sereg lépre ment, a lesben állók és a visszaforduló üldözöttek közös erővel szétverik és megfutamítják. Az üldözés Oroszlámos térségéig tartott, 19
