Béres Mária: Az óföldeáki erődtemplom. A Makói Múzeum Füzetei 81. (Makó, 1995)

Az óföldeáki erődtemplom, Béres Mária régész, Szeged - Régészeti adatok az egykori földeákiak temetkezési szokásaihoz - A viselet elemei a 27. sírból

raszti emlékanyagban is (ZOLTAI 1938, 287—288; GÁBOR 1988, 15—16). Sajnos a néprajztudomány sem tudott a 18. századtól a 20. század közepéig tartó fejlődésben a pártáról — a pártaviselet népi szokásának vizsgálata kapcsán — tájanként rendszerezett feldolgozást szolgáltatni, amely alkalmas lenne a középkori hagyományok megközelítésére. Figyelembe véve az elmondottakat, talán okkal-joggal bizonytalankodhatunk, hogy minden keskenyebb vagy szélesebb, pántszerű karikafejdísz szűz leányokat megillető párta volt-e (SZŐKE—VÁNDOR 1987, 66—67), vagy csak azok, amelyek díszítésük motívumai (virág, levél, növény) alapján közvetlenül tartalmi kapcsolatba hozhatók a szűzeket megillető koszorúval (RAPAICS 1932 44—71; SZABÓ 1972, 67—69). Természetesen nem zárható ki, hogy a pántszerű fejdísz (szalag) is, valami más jelentéstartalommal ugyan, de hajadonok/nők által viselhető párta volt, a szó szélesebb, középkori jelentéstartalmának megfelelően. Az eddig napvilágra került középkori párták díszítésmódját áttekintve három nagyobb csoportot különíthetük el, melyek a honfoglalás korától a késő középkorig kimutathatóak. A szegecselt vagy felvarrt, változatos alakú, jobbára növényi motívumokat ábrázoló préselt, vagy poncolt fém veretekből, rozettákból, fiitterekből álló pártákat tekinthetjük az egyik alaptípusnak, hiszen a honfoglalás korától nagyjából a 16—17. századig ismerjük egy-egy példányát (SZABÓ 1955, 123-125). A tisztán gyöngyös párta éppen úgy, mint veretes társa, igen hosszú ideig, széles körben elterjedt volt, hiszen a 11—12. századtól (SZABÓ 1938, 60; SZŐKE— VÁNDOR 1987, 66—67) a 20. század első feléig kimutatható jelenléte. A gyöngyös párta gyakorta külön szalagra készült és utólag varrták fel az alapra. Esetükben a kitöltendő mezőt a felfűzött gyöngysorok felerősítéséből képzett egyetlen, általában növényi motívum, vagy a különféle anyagú és alakú gyöngyökből készült, leginkább hurkolódó szálakat vagy virágmintákat soroló gyöngyhimzés határozta meg (EMBER 1968, 182—183; BÁLINT 1959, 114). Ez a díszítés mindig értelmezhető a keresztény szimbolika rendszerében. Főként a 15. századtól jelennek meg azok az új csoportot nem képező, ún. vegyes technikákkal készült darabok, amelyeken rugószerűen feltekercselt, fém spiráldíszek sorakoznak. Ezeknél például a széthúzott spirálisokból hajlított virágok vagy levelek a meghatározóak, melyeknek felületeit gyakran fémszálak beszövésével töltötték ki, illetve gyöngyökkel is ékesítették (BÁLINT 1938, 143—149). A fémveretes és a gyöngyös párták díszeinek kombinációjából alakult ki az a változat, melyet ugyancsak a 15. századtól keltezhetünk, itt a gyöngyök nem önálló mustraként jelentkeznek, hanem fém díszekkel (veret, spirál, hurok, fonat, flitter, stb.) vegyesen. Általában ezek a párták is könnyen értelmezhetőek a keresztény szimbolika körében. Ilyenek például, nemcsak datálásuk alapján a balatonszőlősiek, amelyeken préselt virágmintás rozetták, fonott fém szálak, bronz csüngők és zöld üveggyöngyök találhatók (LÁSZLÓ 1980, 116, 119). Ugyancsak vegyes technikával készültek a bogláros párták, melyek a 16—17. században élték virágkorukat. E típus meghatározó dísze a pártából "csuposan", vagy anélkül, de legalább enyhén kiemelkedő gyöngy vagy ékkő berakásos boglár, melyek hátterét gyöngyökkel és egyéb fémdíszekkel sűrűn ékesítették. Viselték elő vagy teljes karikapártaként, előkelő főúri családok ifjú hölgy tagjai, köznemesek hajadon leányai, és vannak ilyen típusú pártamaradványok a falusi templomok körüli temetők sírjaiban is. A szakirodalomban bőségesen tárgyalt legegyszerűbb szalagpárták esetében is az alapra erősítették a két-három centiméter széles szövött, fonott, csomózott, hurkolt, vert csipke, skófiummal himzett, vagy a felsorolt technikák kombinációjával elkészített pántot. Használatuk akár a honfoglalás korától (LÁSZLÓ 1988, 89) a késő középkorig (PAPP 1930, 41), sőt a 20. század népviseletéig (JANKÓ 1893, 121) általános lehetett. A régészeti emlék36