Béres Mária: Az óföldeáki erődtemplom. A Makói Múzeum Füzetei 81. (Makó, 1995)
Az óföldeáki erődtemplom, Béres Mária régész, Szeged - Az 1990-1993. évi régészeti kutatás főbb eredményei - A középkori erőd rekonstrukciója
Kelet felől a falon és az árkon kívül a település házai övezték az épületegyüttest, s ebben az irányban húzódott a Száraz-ér által létrehozott mocsárvilág is, innen sem ellenség, sem más veszély nem fenyegette az erődbe menekülőket, ezért alakulhatott ki a falakon belül éppen ezen a háborítatlan részen a korai temető. Igen lényeges a szűk erődből a hirtelen, nagy esőzések alkalmával felgyülemlő esővíz kivezetésének problémája. Úgy tűnik — némileg hasonlóan a mai viszonyokhoz —, a középkori erőd belseje nyugat fele alig l°-os szögben lejtett, így a felesleges vizet a nyugati kapu környékén volt célszerű kivezetni. Sajnos semmi adat nem maradt fenn arról, hogy a falakon voltak-e lőrések, vagy a fal tetején kiképzett mellvédről tudtak fegyverekkel válaszolni a védők az ellenséges támadásokra. Néhány más — elsősorban a hajdúsági és a dévaványai — erődtemplom térbeli közelsége és időbeli párhuzama alapján feltételezhető, hogy lőréseket alkalmaztak a földeáki erőd esetében is (MAGYAR 1982, 6; G. SÁNDOR- CSÁSZÁR 1965, 3-4; MÓDY 1975, 103, 105). Már első rekonstrukciónkban (S. MÁTÉ—BÉRES 1983) figyelembe vettük — helyi adottságként — az erőd belső lábánál képződő padkát, támaszkodtunk erdélyi párhuzamok tanulságaira (GYÖNGYÖSSY 1993, 22; FABINI 1985, 137—141, 157), valamint a 15—16. századi alföldi tégla várépítészet általános elveire (VÁRÉPÍTÉSZETÜNK 1975, 170—176; PARÁDI 1966, 146) és a fennmradt, vagy megörökített hazai, lőréses falakkal, vagy egyéb védművekkel övezett erődtemplomok tanulságaira (MAGYAR 1982, 4—59). A falra és a belső oszlopokra támaszkodó gyilokjáró lehetőségét erősíti a kaputorony belsejében feltételezett faszerkezet, valamint további oszlopnyomok a falak mentén, s nem utolsó sorban az erődfal belső oldalán megfigyelt padka. Belsejében faszerkezetes tornyokra több erdélyi példát ismerünk (GYÖNGYÖSSY 1993, 16, 20), s fából készült gyilokjáróval találkozunk Pannonhalma kései külső erődítésének megoldásában is (VÁRÉPÍTÉSZETÜNK 1975, 309—310). A feltárt padka statikai szempontból is indokolt, mivel a déli kapuvédő tornyocska miatt a körítőfal vélhető magassága nagyobb, mint az Alföldön eddig ismert erődtemplomoké. Az egyértelműen meghatározható gyalogkapu emlékét a település lakói a 20. század közepéig őrizték — Kovács Mihály plébános számára értelmetlennek tűnő makacs szívósággal ragaszkodva a hagyományokhoz —, délnyugati irányból közelítették meg a templomot, s csak az 1965-ben épített járda irányította a híveket a mai középtengelyes templomba vezető útra. Helyét tekintve jól lokalizálható a déli kocsikapu, melyhez — 18. századi térképek alapján — a Makóról érkező és Vásárhely felé tovább vivő "via antiqva Vásárhelyiensis" vezetett. A bejáratokat illetően teljesen azonos szituációt figyelt meg Gömöri János Sárospatak szintén korai (15. század) időre keltezhető templomerődítésénél (GÖMÖRI 1970, 112). Párhuzamok alapján feltételezhetjük (ENTZ 1944, 125—127; É. KISS 1971, 494— 495), hogy szükséghelyzetben (kiújult háború, árvíz, aratás, portyázó hadak várható közeledte, stb.) állandó őrszemélyzetet is tartottak az erődtemplomban, s a falak állagmegóvásáról a település lakói gondoskodtak. A körítőfalak helyzete arra utal, hogy a domb platójának kialakítását — a középkori sáncárokból kikerülő föld áthalmozásával — a templomerőd építészeti elképzelése alapján végezték el. Mind a harangtorony, mind az erődfal alapozásával csak Árpád- kori temetkezéseket és objektumokat vágtak át, ebből úgy tűnik, hogy a középkori temetkezésekkel igazodtak az erődfalakhoz, még abban az értelemben is, hogy a 15—16. századra keltezhető sírok zömét a szentélytől keletre, délkeletre tártuk 25
