Halmágyi Pál szerk.: Torma Imre emlékezete (1893–1954). A Makói Múzeum Füzetei 78. (Makó, 1993)
Kelemen Ferenc: Torma Imre festészete
Kelemen Ferenc: Torma Imre festészete* A festő lelkének uralkodó tartalma az az erő, mely a művész érdeklődését határozott irányba tereli. A témaválasztás nem gondolati, hanem elsősorban érzelmi talajból serken, vagyis forrása a művész lelkisége. Torma Imrét is belső kényszer hajtotta elsősorban a Maros-part, a marosi táj, míg élénk természetérzése sodorta másik fő témája, a csendélet felé. Tájképek Torma Imrének mintegy száz tájképe ismeretes. Ezeknek háromnegyed része marosi, közel egynegyed része egyéb makói táj. Két-három, tanulóéveiből származó budapesti tájképét leszámítva, kizárólag szülőföldjének részleteit örökítette meg vásznain. A tél és a már lombtalan ősz csak elvétve érdekelte, ezért tájképeinek uralkodó színe a zöld sokféle árnyalata. Effajta művein a fák, bokrok és rét zöldje olyan foltokban tűnik elénk, melyeknek felületén az alapszín több változatával találkozunk. Tájképein alak ritkán fordul elő, az is inkább színfolt, ami a mű hangulatát élénkíti. Például Május című képén a Maros-töltés aljában egy leánycsoport táncol. A ruhák erős színe melegebbé teszi a fű és a falombok különböző zöldjét. Ugyanilyen hatású Gyapotszedők című festménye is. Ezen a kiterjedt gyapottáblának heves napsütésben égő, különben nyugalmas darabját mozgalmassá teszik a szedőlányok foltszerűen odavetett, élénk színű kendői és ruhái. Érdekes, hogy bár tájképei zömükben a Maros partján fogantak, a folyó vizét és kanyargását nem nézte érdeklődő szemmel, és csak egy-egy esetre bukkanhatunk, amikor vizet is festett. Marosi tájai leginkább tavaszi és nyári színben pompáznak. Az üde, serkenő zöld, majd a mélyebb, nyári zöld, aranyos fűz- és ezüstös nyárfalevelek nyers zöldje ömlik el rajtuk leginkább teljes napsütésben, szétszórt árnyékokkal. Például a marosparti Füzfás táj ujjongó tavaszt sugároz. A párás napsütésben bodor árnyékok közt is ragyogó zöldben világít a kép. A csak félénken zöldikélő friss fűzhajtástól a sötétlő lombzöldig a szín skálás változatossága megkapóan hat. A természet ifjúsága, derűje és önfeledt gondtalansága úgy mosolyog a képről, mintha sohasem következnék tél. Az ártér köves útját ábrázoló képe is megragadó. A ragyogó nap áthatol az árnyékokon is, és lüktető fényben fürdik a fák zöldje. Az úton messzire ellátni a folyó felé. Baloldalon sűrűn fás, jobboldalon ritkán bokros tájék, alant pedig sárgába hajló fű látszik. A forró nyár tüzét áraszja minden. Az ősz költészete mélyen hatott Torma Imrére. A nyári tónus megváltozásában: a fakuló zöld és rőt vörös, tompa sárga és enyhe, majd mélyülő barna színek jelentkezésében nemcsak megérezte, hanem képein érzékeltette is a nyár kikerülhetetlen halódását. Olyan szomorkásán gondolt a pusztulásra ítélt természet ifjonti életére, mint az öregedő ember hajdani fiatalságára. Az ősz kezdete című nagyobb kép az első dér hatását mutatja a nyárfaleveleken, amelyeket a nap megaranyoz. Még tömött a lombsátor, de ezüstös színe megsápadt, és az első deres hajnal leheletétől ijedtté sárgult. A képen az elmúlás fanyar hangulata méláz. A Késő ősz című képe már a haldokló természetet idézi. A füzek dereka vörösbe játszik, ágaik * Részlet a szerző. Torma Imre, Makó festő fia című tanulmányából. Megjelent a Marosvidék 1960 januári és márciusi számában. 7
