Halmágyi Pál szerk.: Torma Imre emlékezete (1893–1954). A Makói Múzeum Füzetei 78. (Makó, 1993)
Kelemen Ferenc: Torma Imre festészete
csupaszon integetnek felénk. A háttérben magasodó nyárfákon még hintázik egy-egy sárgult levélcsomó, de azzal is mihamar elbánik a száguldó szél. Az avar szúrós szaga árad a képről. Torma Imre nagyszámú marosi képe 1926—40 között egyöntetű felfogással készült, és legtöbbje kellemes látványt nyújt. Alkotóelemeik: a növényzet, levegő és fény a maguk nyelvén szólnak a szemlélőhöz, aki megérti beszédüket. Bár a művész élete korántsem a napsütött oldalon telt, tájképei általában derültek, összehangzók és egyensúlyozottak. Tudjuk, hogy ő maga is kielégülést és megnyugvást talált ezek alkotása közben. Egyéb tájfestményei nem érik el azt a hatást, mint marosi képei. Egy-két makói havas és későőszi tarolt táj, városvégi utca, vagy budapesti részlet főleg a művész kezdő korából valók. Két, 1951-ből származó, a makói főtér nagy részét ábrázoló képe ha rajzban fejlettebb is kezdeti műveinél, nem tartozik sikerült alkotásai közé, ellenben hatásos és festői értékekben gazdag munka a Tanya és a Tisza utcai részlet. Ezeket a zavartalan csend és ünnepi nyugalom mézillata lengi körül. Ugyanakkor mindkettő lírai vallomás a forrón szeretett szülőföldről. A Torma-féle tájképek megjelenési formája, felfogása kétségkívül a művész sajátja. A kiválasztott tárgyat a maga reális módján közli, ahogyan meglátta és megérezte, minden stilizáló alakítás nélkül. A kedvelt marosi tájat is az élmény teljes közvetlenségével fejezte ki vásznain. Azt festette tehát, amit neki a táj mutatott. Világosan érezhető az a lírai beállítottság, melynek nyomán a festő érzelme, illetőleg annak hangulata ömlik el képein. Különben a természet egy-egy megfestett darabja nála olyan egység, melyben az ábrázolt dolgoknak kimutatható kapcsolatuk van. Tájképei nem novellisztikusak, nem gondolatot vagy eszmét, csak a tájat és annak hangulatát fejezik ki. Ennek a tevékenységének lényeges eleme az érzelem, mely a művész tájképein visszaverődik, és ezzel a lírai versek sajátságát festői formában sugározza. Torma Imre tájképein a színek nagyobb szerepet visznek, mint a rajz. A művész ecsetvonásai fürgék és nyomon követhetők, mert a szabadban gyorsan és lendületesen kellett dolgoznia, mivel a szétszórt fényű táj tónusa sokszor félóránként változott. Csendéletek A csendélet a legtisztább festői műfaj. Tárgya önmagában jelentéktelen. Néhány virág, gyümölcs, edény: ennyi az egész. Nincs szövege, nehéz lenne gondolatokat belemagyarázni, vagy fejtegetések témájává avatni. Csak a szerkesztés, rajz, szín és fény szempontjából lehet tekinteni. Éppen ezért a csendélet a festőiség próbaköve. Torma Imrét áradó természetszeretete sodorta a csendélet felé, melynek során majdnem kizárólag virágokat (minden melléklet nélkül) festett. Váza, kas, kosár és a benne lévő virág — vagy százféle formában. A mezei virágok közül a pipacs, szarkaláb, zsálya és margaréta enemű képeinek tárgya. Mégis inkább kerti virágokat festett: a krizantém, rózsa, dália, őszirózsa és cinea számos változata található csendéletein. Választása legtöbbször a krizantémra és dáliára esett. Krizantém um képei mindig bájosak, olykor elragadóak. Az olaszországi kiállításon szerepelt, nagy kosárba helyezett Krizantémcsokor is megkapó hatású: a festőien csoportosított és műteremben készült darab természetesen pompázó. Finom rajza és halk színei valamint a kecses formák megejtik a szemlélőt. A balról jövő erős világítás megfényesíti, az ellenkező oldalon pedig mélyen árnyékolja a virágokat, melyek kiugróan plasztikusak. A bodor sziromlevelek légies szövedékét a sugaras műtermi levegő fényfátyolba burkolja. Több krizantém képe is hasonló hatású. Dáliás képein az erősebb színek uralkodnak. A bíborvörös, májszín, kénsárga, borpiros csokrok mélyenható színei felfokozzák a képek hatását, mely olyan áradó, mint egy teljes erővel játszó zenekar hanghulláma. A karcsú szárakon bólogató virágfejek rajza finom, összehangzó a 8
