Huszár Tibor: Párhuzamok kés kereszteződések Erdei Ferenc, Bibó István és a Márciusi Front. A Makói Múzeum Füzetei 68. (Makó, 1991)

Függelék - A Márciusi Front 1938. évi programjának első javított, teljes változata

agitáció, közigazgatási elnyomás fojt meg. Most esedékes annak az eldőlte, hogy állami életünk a kevés és megszorított szabadságnak, vagy a szabadság teljes hiányának az állapotába kerül. Ezt a döntést nekünk meg kell várnunk s a lehetőségek szűkülése vagy kiterjedése fogja megszabni tevékenységünk további útját. Politikai tevékenységünk nem ölthet más formát e pillanatban, mint, hogy előállunk azokkal a politikai eszmékkel, amelyek szavainkban és írásainkban ki nem mondottan eddig is benne voltak, s a magyar közvélemény nyilvánossága elé bocsájtjuk őket, lássa és ítélje a magyar nép törekvéseink célját és értelmét. Nem vagyunk (tollal, a sor fölé írva) jobboldaliak és nem vagyunk baloldaliak. Érthetetlen számunkra az a világszemlélet, amely csak akkor tud bízni a demokráciában és szocializmusban, ha az szembefordul, vagy számot sem vet népközösségek sorsával, és érthetetlen az a politika, amely csak úgy tud egy nép sorsa felől gondolkozni, ha faji tébolyba esik, embereket nyájakba taszít és imperialista álmokkal festi színesre eszelős terveit. Nincsenek illúzióink a magyar társadalom gazdasági fejlődése és társadalmi tagozódása felől. Tudjuk, hogy Magyarország termelőerői — munkáskezek, szántóföldek, nyersanyaglehetőségek, — kihasználatlanul hevernek és a magyarországi kapitalizmus gazdasági viszonyai mellett — feudalista maradványok, gyarmati helyzet, egykéz és kartell monopóliumok — nincs is mód arra, hogy teljes értékükkel résztvegyenek a termelésben. Azt is tudjuk, hogy társadalmunk szerkezete lehetetlenné tesz minden komoly reformpolitikát. A feudalista kiváltságokat és mindmáig töretlen úri tekintélyt élvező földbirtokosok az ipari termelés és a hitelélet tőkés polgárai, a betegesen megnőtt bürokrácia hivatalnok urai, olyan kíméletlen védőfrontba tömörülnek, hogy azt társadalmunk gyökeres átalakítása nélkül áttörni lehetetlen. Látjuk, hogy az értelmiségiek, iparforgalmi és közszolgálati kispolgárok, parasztok és munkások tehetetlenül viselik sorsukat és minden jogfosztást és gazdasági elnyomást ellenkezés nélkül tűrnek. Tudjuk, hogy nincs más mentség, minthogy ezeknek a rétegeknek az öntudatát és emberi igényét föltámasztani és olyan politikai követelmények vállalására bírni, amelyek a magyar nép minden rétege számára emberhez méltó gazdasági és társadalmi sorsot biztosítanak. Nagyon jól tudjuk, hogy a kapitalizmus feudalista örökségekkel terhelt rendszere nem hozhat megoldást. Biztosak vagyunk azonban abban, hogy a magyar nép képes megalkotni egy társadalmi rendet, amely nem ismeri a rendek és osztályok mai szembenállását. Hiszünk a magyar népben. — Hiszünk abban, hogy a közös nyelv, származás és történelmi sors által egybegyúrt nép, az az eleven és valóságos sorsegység, amely képes arra, hogy társadalmi és gazdasági viszonyait emberhez méltóvá tegye és olyan kultúrát neveljen és fejlesszen, amely ízzel, színnel és tiszta emberi értékkel teljes. Különösen hisszük, hogy abban a magyar népben, — amelyet mostoha századok nyomorúságba és kulturális elhagyatottságba taszítottak, — van annyi életigény és cselekvőerő, hogy lerázza béklyóit és méltó társadalmi rendet és kulturális nívót képes kiharcolni. Hiszünk az egyénben. — Nem tudunk beletörődni abba, hogy az emberhez méltó életet biztosító gazdasági és társadalmi rend, csak az egyéni szabadság és az emberi méltóság teljes föladása árán lehetséges. Minden társadalmi és kulturális teljesítmény forrásának az egyént tudjuk és merjük hinni azt, hogy a fölszabadult egyén képes vállalni azt a fegyelmet és szolidaritást, amit a társadalmi termelés és osztálynélküli társadalom megkövetel. Hiszünk az emberi szellemben. — Valljuk, hogy a történelmi eseményeknek csak az anyaga a gazdaság és társadalom tárgyi világa; mozgást és fejlődést csak a szellem 119