Banner János: Apátfalva néprajzi vázlata. A Makói Múzeum Füzetei 66. (Makó, 1990)

Történeti áttekintés

TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Mielőtt a község minket érdeklő történetével foglalkoznánk, vessünk egy pillantást a mai nevére. Hivatalosan Apátfalvának hivják, a nép azonban Pátfalvának nevezi. Melyik lehet az igazi, régi elnevezés? Csak oklevelekkel lehet eldönteni. Az Apátfalva nevét onnan származtatják, hogy a község „legrégibb időben valószinűleg a csanádi Boldogságos Szűz monostorának apátjáé volt". Ezt a magyarázatot azonban történelmi oklevéllel csak 1514-ből lehet támogatni. Attól kezdve oklevélben mindinkább igy fordul elő. De az első oklevél, mely a községet emliti, nevét „Potfalva"-nak irja. Ez az oklevél 1334ből való. 1447-ben „Patfalva" néven szerepel. Mivel az Apátfalva név eredete csak valószinűleg van tisztázva, inkább hisszük, hogy a mai népies használatú Pátfalva volt az eredeti, amely Pothfalvából Patfalva kiejtésen keresztül jutott a mai alakjához, s ebben az esetben első tulajdonosát a község nevének első részében kell keresnünk. Apátfalva múltja nem az irott történelemmel kezdődik. Egész környékén a folyton szakadozó Maros part hosszú időkről beszél, amely változó kultúráját egymás fölé rakva évezredekre nyúlik vissza. A meredek Maros-part, rég elmúlt időknek néma és mégis beszédes emlékeit őrzi. A part rétegzettsége még a Maros történetéről is beszél. Az az iszap lerakódás, amely 62 cm magasságban az egész mai árteret elborítja, elárulja, hogy a Maros a mai medrében nem régen folyik, s azok a települések, melyek ma mellette feküsznek, valamikor egy a Maros vízrendszeréhez tartozó kisebb ér mellett feküdhettek. A jellegzetes Maros iszap alig száz éve rakódott le csupán. Az 1925. évi ásatások idején közvetlen a teljesen háborítatlan iszap alól I. Ferenc 1807. évi 30 krajcárosa került elő, a kor ízlését magán viselő pipák és edénycserepek társaságában, ami kétségen kívül arról beszél, hogy az egész réteg csak a XIX. század folyamán rakódott le. Ha megbolygatjuk ezeket a rétegeket, széles bepillantást nyerünk az íratlan emlékek mögé. A bekai halom irányában a Maros-parton végzett ásatások hitelesítették azokat a szórványosan előforduló emlékeket, melyeket a víz évek hosszú sora óta észrevétlenül — az utóbbi időben azonban lelkes érdeklődők figyelmétől kísérten — kimosott. Azok a lakó- és hulladékgödrök és tűzhelyek, melyek a partból szelvényszerűen bontakoztak ki, pontos feltárásban úgy feküdtek a kutatók előtt, mint évezredekkel előbb az ott lakók előtt. Előkerültek edényeik töredékei, csontból készült eszközeik maradványai, ami kétségkívül bizonyossá tette, hogy az újabb kőkorszak embere e helyen töltötte el halászattal és vadászattal járó életét. Abban a korban élt itt, mikor már a tüzet jól ismerte és főzni is tudott. Az előkerült őrlőkő töredéke pedig arról tesz tanúságot, hogy a kenyér magvak sem voltak ismeretlenek előtte. A fémkorszakok emlékei eddig nem kerültek elő, bár a második vas korszak jellegzetes edény formái nem ismeretlenek a telepről. Ezek azonban a népvándorlás korában is használt darabok voltak. A római korszakban élt barbár törzsek és a népvándorlás hullámai itt is éreztették hatásukat. A nép7