Körmendi János: Nagyér (Nagymajláth) története a telepítéstől az örökváltsági szerződés megkötéséig 1843–1878. A Makói Múzeum Füzetei 62. (Makó, 1980)
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hatása Nagymajláthon
hanyatlását mutatja, hogy 7 főt minden nehézség nélkül (az is lehet, hogy önként jelentkeztek) kiállítottak, de a további 3 fiatalról már a sorshúzásnak kellett dönteni. Az 1848-as év eltelt anélkül, hogy különösebb változást hozott volna. Csupán egy dologban értek el eredményt a kövegyiek, nagymajláthiak, ambróziak, albertiek. Kifogást emeltek az ellen, hogy községeik „oly kellemetlen hangzású nevekről neveztettek el, melyek minden hő keblű hazafi nevetését méltán érdemli", ezért azok régi nevükön nevezését kérték. 16 7 Az engedélyt a megyei bizottmánytól meg is kapták, és nevük a következőképpen alakult: Alberti—Új-Pitvaros Kövegy Mednyászkiháza—Kövegy Ambróz—Kis-Pitvaros Székegyháza-Majlát—Székegyház 16 8 Ettől kezdve, újnyomatú pecséttel látták el őket. Nagymajláth egészen 1865-ig ezt a nevét használta, ekkor egy újabb szerződés aláírásakor újra az eredetit vette fel. Az ügynek olyan értelemben van jelentősége, hogy a népmozgalom, a kincstárral szembeni gyűlölet ebben is kifejeződött. A helyi névhasználatban különben is mindig Székegyháza volt a falu neve, csak a hivatalos ügyekben írták Nagymajláthnak. A forradalomnak kellett bekövetkezni ahhoz, hogy végre egyszer a kertészek akarata győzzön a kincstárral szemben. Az 1849-es év beköszöntése sem hozott gyökeres változást az alapvető problémák megoldásában. A megye zsellér lakossága csalódottan figyelte az újabb eseményeket. A lelkesedés végképp alászállt, ehelyett inkább sérelmeiket gyűjtötték össze újabb beadványokban, amelyekből egyre elkeseredettebb, elszántabb hang csendült ki. Az országgyűléshez és az igazságügyi minisztériumhoz folyamodók kapcsolatot láttak jogos igényeik kielégítése, és honvédelmi kötelességeik teljesítése között. A kérések közül az egyre határozottabb földigény domborodott ki, mely együttjárt volna az állandósítással. A kevermesi, dombiratosi és dombegyházi lakosok együttesen az országgyűléshez fordulva kérvényükben azt sérelmezték, hogy ők „kik szerződés mellett lakván földesuraik jószágán, semmi tulajdont nem bírnak s a törvénnyel kimondott szabadság és egyenlőség semminemű jótékonyságaiban mindeddig nem részesültek, minden 127 lélek után csakúgy, mint a földtulajdonosok két újoncot köteleztettek s azt ki is állították". Azt kérik, „hogy a szerződési helységek lakosi is a szabadság és egyenlőség jótéteményeiben részesíttessenek, jelesen földjeik, melyeket eddig szerződés mellett míveltek és használtak, ezentúl már vagy csak azért is, hogy azon földekről ők állítottak újoncokat és így ők védték meg azokat, nekik tulajdonosi joggal adassanak át, vagy legalább az ő boldogságukról is rendelkezzék a törvényhozás." 16 9 Ez utóbbi tehát, továbbra is az egyik sarkalatos pontja sérelmeiknek. Mint láttuk, a nagymajláthi felhívásban is világosan el tudták különíteni magukat az úrbéresektől. Maguk a nagymajláthiak pedig megtelepedésüktől kezdve figyelemmel kísérhették a szomszédos, meglehetősen jól boldoguló úrbéres község, Tótkomlós életét. A tótkomlósiak — hivatkozva az 1840. évi VII. törvénycikkre — már 1844ben örökváltsági szerződésre léptek Rosty Pál földesúrral. 17 0 Az úrbéresek jogait a kertészek már korábban is szerették volna elérni; ez mint cél, mindig ott lebegett előttük. Most, amikor a „törvénnyel kimondott szabadság és egyenlőség" jelszavait 16 7 CSML CSÁBGY jkv. 1848. december 5. 1, 8 CSML CSÁBGY jkv. 1849. január 4. 10 9 Barta István: A kormány parasztpolitikája i. m. 872. 1, 0 Gajdács i. m. 80. 69
