Körmendi János: Nagyér (Nagymajláth) története a telepítéstől az örökváltsági szerződés megkötéséig 1843–1878. A Makói Múzeum Füzetei 62. (Makó, 1980)

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám .> messzeringó gyermekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton ..." (Radnóti Miklós: Nem tudhatom ...X A szülőföld szeretete és a tudományosság igénye, az ősök tisztelete és az egészséges lokálpatriotizmus, a település jelene és jövője iránt érzett felelősség, a fejlődésben megrekedt térségek és kisközségek mai problematikája egyaránt közrejátszott e mű megírásában. A kiadáshoz viszont a végső lökést a falu lakossága, az itt élők közös akarata, igénye adta, valamint az a sokoldalú társadalmi összefogás, anyagi segítség, amelyet a helyi, megyei, városi szervek, intézmények, gazdálkodó egységek nyújtottak önzetlenül. Nagymajláth első félévszázados történetének tudományos igényű megjelenítését — a külső vélemények alapján — az indokolja, hogy a közvetlen kincstári telepítésű, volt Csanád megyei dohánykertész községek közül még egyik esetében sem végeztek ilyen „mélyfúrást". Újszerű a betelepítés körülményeinek tisztázásánál a genealógia alkalmazása a zsellértársadalomra. Mai történeti vizsgálódási szempontokat tükröz a közgazdasági, jogi, szociológiai közelítés egyes részeknél. A köztörténet szempontjából jelentősebb fejezetek kitekintéseket tartalmaznak a mai Békés, Csongrád megye számos településére, érintett a volt Csanád megye valamennyi dohánykertész községe, mind a korábbi, általában bérlők által telepített, mind az úgynevezett késői, kincstári telepítésű községek. Ez utóbbiak között Nagymajláth sorsának alakulása tipikusnak mondható egészen a századforduló időszakáig, de sok vonatkozásban a mai napig. Valamennyi esetében kimutatható a rajos betelepítés (a falu lakosságának magvát egy másik község vagy város által kibocsátott raj — 30, 40, 60 család — alkotja). A feles dohánytermesztés a tárgyalt időszakban ráfizetéses volt, elsősorban a talajadottságok miatt, másrészt a felvásárlási „árképzés" miatt. Minden település élete a konjunktúrára, egy árunövényre volt alapozva, ezért ennek köszönhette létét, sikereit és kudarcait egyaránt. A nagymajláthiak gazdasági mérlegét 1844—1848 között a dohány, az 1850-es évektől az 1880-as évek végéig a gabona (mindenekelőtt a búza), ezt követően a hagyma és a cukorrépa eladási körülményei határozták meg elsősorban. Ezek voltak az úgynevezett „pénzelő" növények. A népesség összetételét, mozgását felvillantó vizsgálódások arra engednek következtetni, hogy e dél-alföldi régió települései között a régión belül és túl ezen, az itteni települések és az ország más vidékei között a XIX. század folyamán végig óriási nép3