Tóth Ferenc szerk.: Erdei Ferenc emmlékülés 1985. december 16. A Makói Múzeum Füzetei 54. (Makó, 1987)

MÁRTA FERENC: Tudomány és társadalom

szerepét illetően. Ez késztetett néhány alkalommal már engem is arra, hogy írásban és szóban félreértések és értelmezések tisztázását elősegítsem. A tudományon manapság a természetről, a társadalomról, a bennünket körülvevő világról eddig felhalmozott ismeretanyagot értjük, tudományos kutatáson pedig azt a tevékenységet, amely ezt az ismeretanyagot eddig ismeretlen tények és összefüggések felismerésével alapvetően gazdagítja, előbbre viszi. A hazai tudományos élet tartalmi és szervezeti kérdéseivel sok szempontból foglalkozik, és ezekkel kapcsolatos észrevételeit újraolvasva azt kell megállapítani, hogy az általa vizsgálandónak és megoldandónak tartott problémák jó része ma is aktuális. Tudománypolitikai koncepciójának néhány fontos eleme már a felszabadulás előtt kialakult, amelyek közül egyet említenék meg, éspedig röviden ezt úgy lehet megfogalmazni, mint a magyar tudományos életnek a világ tudományához való viszonyát. A befelé fordulás, a beszűkülés, a provincializmus veszélye végig foglalkoztatta, küzdött ellene, mert meggyőződéssel vallotta, hogy „aki igazán magyar, az olyan tudományt tud csinálni, amely Londonnak is szól", azaz nemcsak a természettudományok terén lehet nemzetközileg is számontartott eredményeket elérni, hanem a társadalomtudományok területén is lehet „a magyar valóságból kiindulva nemzetközileg is érvényes következtetéseket levonni." Abból kiindulva, hogy tudományos életünk fejlődését döntően két tényező határozza meg, éspedig az egyes tudományágak és kutatási irányok korábbi fejlettsége, továbbá a szocialista építés követelményei, „A magyar tudomány helyzete és fejlesztésének főbb irányai" című programadó cikkében, 1958-ban számos — sok tekintetben ma is helytálló — következtetést tesz a tennivalókra vonatkozóan. A hazai kutatások anyagi, személyi feltételeit vizsgálva elemzi azt a kérdést, hogy a tudományra háruló feladatok megoldásához mennyiben elegendő a meglevő személyi és anyagi kapacitás. Ebben az időben nem álltak rendelkezésre adatok a nemzetközi összehasonlításra, de ettől függetlenül alapvetőnek tartotta, hogy a feladatok alapján kell eldönteni azt, hogy a kutatóbázist mennyire lenne kívánatos növelni és azt is, hogy mennyire lehetséges. Ezzel összefüggésben veti fel azt a kérdést is, hogy bizonyos kutatások megfelelő anyagi feltételek nélkül egyáltalán nem folytathatók, és azt is, hogy a legjobb munkaszervezés és a legnagyobb fokú takarékosság mellett is van egy határ, ameddig az anyagi-szervezeti keretek szűkössége elviselhető. Ez a határ azt is jelenti — és e véleményének nagyon helytálló voltát napjainkban érezzük igazán —, hogy ha a feltételeket a szükséges mértékben nem tudjuk megteremteni, akkor számot kell vetnünk az illető kutatás visszafejlődésével. Talán ma már, nemzetközi adatok birtokában és a hazai tapasztalatok alapján is, ehhez hozzátehetünk valamit. Pontos adatokra ugyan támaszkodni most sem lehet, de eléggé megbízható becslés alapján összehasonlítást lehet tenni néhány országgal. A dollár árfolyamok átlagával számolva, 5 éves ráfordításaink az akadémiai kutatóhálózatban mintegy 3—400 millió dollárral ekvivalensek. Ennek megfelelően az egy kutatóra jutó ráfordítások összege Ausztriában 4,5-szerese, Svédországban és az NSZK-ban 5-szöröse, Franciaországban 6-szorosa, Csehszlovákiában pedig 2szerese az akadémiai ráfordításoknak. A kutatások irányításával, tervezésével kapcsolatban nagyon sok kérdést vesz szemügyre és teszi vizsgálat tárgyává. Az egyik ilyen, hogy lehetőségeinkkel, adottságainkkal és a társadalom igényeivel mennyire adekváltak a kutatási irányok. A felszabadulás utáni időszakot 1953-ig vizsgálva megállapítja, hogy a kutatások iránya túlnyomóan gyakorlati volt, a kutatások súlypontját az ipari és mezőgazdasági termelési kérdések műszaki megoldása képezte. Ebből következően, mind a személyi 8