Papp Zoltán: Makói történet (Egy fejezet Erdei Ferenc életéből). A Makói Múzeum Füzetei 50. (Makó, 1985)
Az elszakadás
tottam, akiket a szakmájukon kívül nem sok minden érdekelt. Ez azért is furcsa volt számomra, mert apámat egyáltalán nem ilyen embernek ismertem. S az ő példáját tekintve, csak még nagyobb volt az ellentét közte és a legtöbb makói orvos között, akikből legfőképpen a világra való kitekintés tényét és szándékát hiányoltam. Mondom, a tanár barátaim jóval érdeklődőbbek voltak, ök is felfigyeltek Erdeire, többször szóba hozták. Az újság is sokat írt róla. Mind a kormánypárti, mind az ellenzéki lapban sűrűn szerepel Ferenc neve, persze különböző előjellel. A hagymaszövetkezettel kapcsolatban is sok hír, mende-monda keringett. Még egy hozzánk, a mi házunkba is eljutott röplapjára is jól emlékszem. S néhány kisebb tanulmánya is fellehető volt nálunk. A „hírhedt" jelző nyilván azért szaladt ki a számon, mert annyit foglalkozott a közvélemény vele. Annyit tudtam már róla, hogy ezek szerint nem lehet szokványos fiatalember, ellenben, hogy hogy néz ki, arról (a megismerkedésig) fogalmam sem volt. — Az {jri utca (az ön lakása) és az TJj utca (Erdeiék otthona) légvonalban, földrajzi értelemben legalábbis, egyáltalán nem esett messze egymástól. Említette, hogy felnőtt lányként már ön is többször megfordult apja társaságában a makói „nagy öregek" összejövetelein, ahol Erdei is szívesen látott és gyakori vendég volt. Minek tulajdonítja, hogy ennek ellenére mégsem találkoztak? — Elsősorban a véletlennek. S talán még két dolognak. Az egyik: Ferencnek, mint már említettem, nemigen voltak magakorabeli barátai. Nekem viszont igen. így a fiatalok között nem futhattunk öszsze. A másik: amikor bejártam Szegedre egyetemre, én nagyon elfoglalt voltam, reggel ötkor keltem, és csak este nyolckor-fél kilenckor vetődtem haza. Akkor nekem már nem volt kedvem beülni az öregek közé. — Amikor kapcsolatuk kezdett komolyabbra fordulni, Erdeinek már nagyon mozgalmas élete volt. Sikereket is aratott, de megrázkódtatások is érték. Ott vannak például azok a bizonyos verek. Pesten és Szegeden. El is ítélték, ö hogyan fogadta ezeket a meghurcoltatásokat? — Nem túlságosan érdekelték. Ettől ő egváltalán nem esett kétségbe. Szerinte mindez egvütt jár a közéleti tevékenységgel, és neki ezt a rizikót vállalnia kell. Azt is rögtön érzékelte, hogy a perek növelik a haladó emberek körében személvi tekintélvét, és hogv további súlyt adnak a politikai működésének ... — Es ön? ... — Hát... egyáltalán nem örültem a két hónapi elzárásnak, amit a Márciusi Front programjában foglaltakért kapott, ezt őszintén megmondhatom. Noha különbséget tudtam tenni a politikai „bűntett" és, mondjuk, a között, hogy valaki lop. De a büntetést magát szörnyűnek éreztem. Nem dehonesztálónak, de szörnyűnek. Mindig is rettegtem az elzárásnak még a gondolatától is. Ügy érzem, ha engem lecsuknának, néhány napon belül beleőrülnék a bezártságba, a mozgási szabadságom megakadályozásába. De úgy emlékszem, végül Ferenc nem ülte le a két hónapot. Hogy mi történt, nem tudom. Valahogy elaludhatott az ügy. Vagy valami más történt? Olyasmi is rémlik, hogy később Ferenc egy találkozásunkkor (akkor már nem éltünk együtt) megkérdezte tőlem: én adtam-e be a háta mögött kegyelmi kérvényt a büntetés elengedése ügyében? De gyorsan hozzátette: „Nem úgy ismerlek, hogy te bármit is kérnél ezektől" ... — Űjra élnék a közbeszólás lehetőségével. Salamon Konrád már többször idézett könyvében („A Márciusi Front") írja a népi írókról, hogy „az Imrédy-kormány 1938. májusi hivatalba lépése felkeltette közülük egyesek illúzióját, amit nemcsak az táplált, hogy elengedték eddig kiszabott büntetésüket"... A fogalmazást pontosítani kell, hiszen ez csak részben és nyilván csupán egyesekre vonatkozóan történt meg. Az ügy húzódott-halasztódott, majd (Tóth Ferenc szóbeli közlése): ifj. Bibó István, Erdei szívbéli barátja egy sor közéleti személyiséget felkeresve gyűjtött aláírásokat Erdei Ferenc büntetésének elengedéséért, és juttatta el végül a beadványt az igazságügy-miniszterhez. Az akció csak részben járt sikerrel, hiszen a Markó utcai fogházból szabaduló Erdei Szigetszentmiklósról, 1943. november 26-i keltezéssel, a következőket írja Makóra Könyv es-Kolonics Józsefnek: „Kedves Jóska bácsi, kiegyeztem 50 0/ n-ra, és a fele időt kitöltve, szabadultam. Kitűnő kondícióban vagyok, csak súlyomból és férfias ékességemből vesztettem, minden egyebekben csak gyarapodtam. Miután pedig a veszteségek mind pótolhatók, nagy baj nem történt." (Közli Tóth Ferenc a „Könyves-Kolonics József politikai pályája" című. a Makói múzeumi füzetek sorozat 42. számaként, 1985-ben megjelent munkájában.) Es most térjünk vissza kettejük kapcsolatára... — Ferencet én zseninek tartottam és tartom. Olyan zseninek, aki nem is futotta ki teljesen formátumát. De más dolog elismerni valakinek a zsenialitását, és megint más hosszú távon együttélni vele. 31
