Papp Zoltán: Makói történet (Egy fejezet Erdei Ferenc életéből). A Makói Múzeum Füzetei 50. (Makó, 1985)

Az elszakadás

Ez az utóbbi a mi esetünkben, mint kiderült, nem volt elképzelhető. A házasság nagyon nehéz műfaj. Nem könnyű két embernek együttélni. Én nem tudtam. Pontosabban: nem tudtunk, így reálisabb, ö, mint mondtam, teljes azonosulást kívánt a másik embertől — ugyanazt a lelkesedést, amilyennel ő viseltetett eszményei iránt. Ügy érezte (és vallotta), hogy egy nő akkor lehet igazán az övé, ha mindezt maradéktalanul kiteljesíti. A képtelenül magas (vagy sokrétű?) elvárásnak nem tudtam, de tartósan nem is akartam volna megfelelni. Volt idő, hogy nagyon akartam, megpróbáltam, de rá kellett jönnöm: nem megy. Senki sem tud kibújni a saját bőréből. (Pedig a hiedelem azt tartja: a nők tudnak.) Erős egyéniség voltam, vagy makacs? Végeredményben egyre megy. Sok mindenben persze ekkor még egyetértettünk. Nincs (például) nagyszerűbb és szebb bizonyítéka ennek, mint amikor az egyik elkezd egy mondatot, a másik meg be tudja fejezni. Az ilyesmi mivelünk rengetegszer előfordult. Ferenc úgy képzelte, hogy folytatom és befejezem majd az egyetemet. Pontosabban: arra gondolt, hogy fölköltözünk Pestre (ez mindvégig tervünk volt), és ott járok tovább. (Én úgy vélekedtem: a Szegeden való továbbtanulásnak is vannak előnyei. Már ismernek, nem kell új környezetben újra nekirugaszkodnom, satöbbi.) Apám ad 150-200 pengőt, ez fedezi a tanulással kapcsolatos költségeket. Aztán majd eldől, mihez kezdek a diploma megszerzése után. Esetleg tudománnyal foglalkozom és írok. Vagy inkább — ezt Ferenc sokkal jobban szerette volna — társa leszek a munkában. Tulajdonképpen a titkára leszek. Én tartom kézben a szálakat, amikor ő úton van, vagy épp mással foglalkozik. Tudta jól, hogy szívesen kapcsolódom be egy ilyen munkába, és azt is, hogy jó szervező vagyok. Ha eddig nem is a nagy, hanem a kis dolgokban; bár szerintem az is nagy dolog, ha az ember tudatosan szervezi az életét, a mindennapjait. Sokat segít. (Ez a tulajdonságom hetven éven túl is megmaradt.) Elméletben ez az elképzelés nagyon is tetszetős volt számomra. De ez is csak elképzelés, terv maradt. Ha nagyon őszintén akarok emlékezni, ekkor már nem is nagyon tudtam hinni benne. Valahol belül éreztem, hogy a tervezett közös, szoros együttes munka olyanformán nézne ki, hogy ő mind többet lesz úton, én pedig, ha van is foglalkozásom, mind többet leszek egyedül. Nem tudtam igazán fellelkesülni. nem tudtam igazán akarni ezt. Említettem már korábban, hogy Ferenc a házasság után nem kívánt vagy nem tudott beleilleszkedni a ház otthoni megszokott életébe. Én másképp gondolkodtam erről, mint ő. Ügy vélekedtem, ameddig szüleim házában lakunk (majdnem azt mondtam: ha ők tartanak el bennünket, ez azonban csak részben lett volna igaz, mert Ferenc akkor rendelkezett azért különböző forrásokból bizonyos szerény jövedelmekkel), akkor igenis kötelességünk alkalmazkodni az ő életformájukhoz, amely számomra természetes is volt. Ferenc számára ellenben (ismétlem, főképp a házasság után, mert azt megelőzőleg egészen jól tolerálta) egyáltalán nem, sőt egyre többször kifejezetten idegesítő. Azért is sok szemrehányásban volt részem, hogy nem kísérem el rendszeresen vidéki és pesti útjaira. Csak néha utaztam vele. Nekem nagyon kényelmetlen lett volna apámtól még vonatjegyre is külön pénzt kérnem, amikor egyébként is csaknem minden kiadásunkat ők fedezték. Ferenc akkoriban belefolyt a virágkereskedelembe. Makói ismerősei Pesten értékesítették a virágot, ebben része volt, kapott belőle egy kis pénzt. Ügy számította, hogy havonta össze tud szedni úgy 200-250 pengőt, s ha én tanulmányaim idejére továbbra is megkapom apámtól a 150-200 pengőket, akkor nem lesz gondunk a megélhetéssel. Ez a számolás szintén a tervezgetések része volt, amiből aztán megint nem lett semmi. Amikor már nagyon megromlott közöttünk (vitáink, nézeteltéréseink miatt) a viszony, előfordult, hogy gondolatban meggyanúsítottam: talán nem is szeret, nem is szeretett, talán csak valamiféle érdek játszott közre a mi házasságunk létrejöttében. Ahogy visszaemlékezem, egyszer-kétszer beszélt is arról, hogy tulajdonképpen milyen nagy dolog volt számára (mai szóval: milyen nagy sikerélményt jelentett neki) Diósszilágyi Éva, a közismert, megbecsült, tekintélyes Diósszilágyi főorvos lánya. Én ugyancsak meghökkentem ezen. Nagyon ellentétesnek éreztem a polgári lét elleni viszolygásával. Aztán rájöttem: nem volt itt semmiféle védelmezett érdek. Nem erről volt szó. Szeretett ő engem a maga módján. Az elvárásait szerette bennem. Azt az általa kitalált, megformált, sok álomból és kevesebb realitásból összeszőtt valakit, aki. ha kell, segítőie. istápolóia, ha kell, bírálója, számonkérőie. De mindig olyan, akkor és úgy, ahogvan, amikor és amilyennek ő akarja, pontosabban: akire állapota szerint éppen szüksége van. És ne higgye, hogy az elszakadás olvan könnyen ment. Rettenetesen megviselt 32