Papp Zoltán: Makói történet (Egy fejezet Erdei Ferenc életéből). A Makói Múzeum Füzetei 50. (Makó, 1985)

A leendő feleség

re, ha nem is volt tudatos, akkor is pedagógia volt, a szó legnemesebb értelmében. Loldog voltam és vagyok, hogy a tanulóévek elmúltával, halaiáig megtisztelt barátságával. Mindeközben „nyakig benne voltam" szüleim nagyon mozgalmas életében. Akik ismerték apámat, tudják, hogy — elsősorban szellemi értelemben — „nagy házat vitt", nálunk mindig sok volt a vendég, köztük az orvosprofesszorokon túl, számtalan jeles ember: írók, festők, szobrászok, zene- és színművészek. És mindenekelőtt természetesen Móra. ö, a mi Móránk, akivel nagyon szerettük egymást, és aki nekem „Ferkóka" volt, ás én neki „kispajtása"... És persze a már előbb említett baráti kör tagjai... — Ahogy serdültem, kezdtem nagyon odafigyelni a felnőttekre. Anyám azonban éles szemmel (nagyon pontosan) látta, hogy tizennégy esztendős magántanuló lánya társtalan, magányos. Nyáron beíratott egy diák-tánctanfolyamra. Ez meg is tetta a hatását. A fiúk és a lányok között flörtök, szerelmek szövődtek. Én se voltam kivétel. A mi utcánk végében levő óvoda vezetőjének a fia, táncpartnerem, kezdett udvarolni nekem, ő kísérgetett mindig haza. Anyám azonban nem volt híve az efféle kísérgetésnek. S úgy gondolta, legjobb, ha a fiúk házhoz jönnek. így udvarló is akad, meg az „ellenőrzés" sem ütközik különleges nehézségbe. Tizennegyedik születésnapomon házi összejövetelt rendezett. Olyan igazi zsúrt, habos kakaóval meg kuglóffal. Még egy diákokból álló, amatőr zenekart is szerzett erre a napra. Hisz mi akkoriban tánc közben tudtunk igazán (mai szóval élve) kommunikálni egymással. A vendéglányok velem egykorúak voltak, a fiúk egy-kéthárom évvel idősebbek, de érettségire készülő nagydiák nem volt közöttük. — Térjünk vissza a tanulásra ... — Magántanulóként a fővárosi Práter utcai leánygimnáziumba jártam fel v s gázni. Szüleim elhatározták: legjobb, hb utolsó középiskolás évemben nyilvános tanuló leszek, így készülök az érettségire (és az életre). Csakhogy ez nem ment olyan könnyen Az évek során én csupán a vizsgákon feleltem, hogy úgy mondjam, „négyszemközt." Nem voltam hozzászokva a „hétköznapi", az osztály színe előtti megnyilatkozásokhoz, a közösséghez. Képzelje, egyszerűen görcs állt a torkomba, képtelen voltam megszólalni. Néhány hét múlva egy idegorvos rendelőjében kötöttem ki. ö kikérdezett, és pár perc alatt megállapította, mi a baj. Konzultált tanáraimmal, akik ezt követően fokozatosan szoktattak hozzá a nyilvánossághoz. A négyszemközti, inkább kikérdezésre emlékeztető felelések után az osztály színe előtt kellett számot adnom tudásomról. Annyi volt a könnyítés, hogy egy darabig ülve. Végül aztán beleszoktam a másoknak természetes, számomra azonban egy ideig fenyegetően szokatlan rendbe. Az érettségitől féltettek, de ott már nem volt baj: egyik oldalt ültek a tanárok, a másik cldall én: minden nagyszerűen ment. Aztán újra Makó vált életem fő színhelyévé. Igyekeztem kialakítani a magam (korban hozzámillőkből álló) társaságát. A gimnazista barátok közül sokan időközben egyetemi hallgatókká (jogász, medikus) lettek, majd később már ügyvédbojtárok, fiatal tanárok, orvosok is megfordultak nálunk. Beszélgettünk, táncoltunk. Akit nem lehetett könnyen szóra bírni, azzal kártyáztunk. Akkoriban dívott a bridzsőrület. Minket is megfertőzött. Hatalmas kártyacsatákat vívtunk. Polgári szokás szerint, úgynevezett fogadónap is volt nálunk. Vasárnap délután öttől aztán tényleg egy gombostűt se lehetett volna leejteni az Űri utcai házban. — Arra nem gondolt később, hogy a sikeres érettségi után továbbtanuljon. — De igen. A bökkenő az volt, hogy én nagyon szerettem volna orvos lenni. Ezt nyilván apám is nagyon szerette volna. De figyelmeztetett a buktatókra. Arra, hogy szinte semmi természettudományos érdeklődésem nincs; hogy hányingert kapok, ha a medikusok az anatómiaórákról, a boncolásokról tartanak beszámolót; hogy ha valakinek valamije vérzik, nem tudok odanézni stb. Igaza volt. De hát akkor mi legyen? Maradt a bölcsészet. Magyar—német szak az akkori Ferenc József Tudományegyetemen, Szegeden. Bejáró diák lettem. — Az egyetemen (adottságaim folytán) nem csak a tanulás ment jól, hanem gyorsan teremtettem közeget magam köré. Két társaságom is volt. Egyikben az idősebbek (Radnóti Miklós, Baróti Dezső, Tolnai Gábor), korábban a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjai voltak a fő hangadók. (Azért mondom, hogy korábban, mert ekkoriban az SZFMK már felbomlófélben volt.) A másik társaságot évfolyamtársaim alkották. Hadd említsek meg néhány nevet: együtt jártam például Vörös Mihállyal, aki később Vásárhelyen viselt tanácsi és oktatási tisztségeket. Ottani születésű volt Vizi Albert is, talán a legtehetségesebb közöttünk. Tömösi Emil utóbb Makón lett tanár. Nem tudom, miért választotta végül a bölcsészetet, valóságos matematikai zseni volt. No, és Szász Karcsi, akihez nagyon szoros barátság fűzött, oly annyira, hogy esküvőmön ő lett az egyik „botos vőfély", ö részt9