Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)
A makói festő. Torma Imre 60. születésnapjára
Kisparaszti családból született Makón Torma Imre. Apja napszámos munkával egészítette ki, amit a kis földje betermett. Művészi hajlandósága már elemista korában megmutatkozott: az iskolából jövet szénnel rajzolgatott a házak szép fehér falára. Az asszonyok söprűvel fizettek e művészkedésért: „Már akkor éreztem — szokta mesélni tréfásan —, hogy a művészet rögös pálya." Szobafestőinas lett, s az első napok mázolásai után kíváncsian és naivul kérdezte mesterét: „Hát képet mikor festünk?" Mikor rájött, hogy nem ez a művészet útja, magánúton elvégezte a reálgimnáziumot. Zenei tehetséget is érzett magában, hegedülni kezdett. Hangszerkészítő nagyapjának zenei érzéke élt benne tovább. Azután jött a háború, ő is bevonult 1914 őszén, megsebesült, vérhast kapott, hazajött. Tizenkilencben vöröskatonának állt, mert hitt egy új világban, amelyben tehetsége kibontakozhat. A forradalmak után, már meglett férfiként iratkozott be az Iparművészeti Főiskola festőszakára, s öt évig éjjel tanult, nappal iparművészeti vállalatoknak, a kőbányai Brünfeld-üveggyárnak dolgozott, hogy legyen miből élnie, tanulnia. Mikor végez, templomok és földesúri kastélyok freskófestéseiből talál csak megélhetést: résztvesz a budapesti egyetemi templom restaurálásában, ő festi a rákospalotai és a makói görögkatolikus templom faliképeit, Gerliczy báró hegyfalui kastélyának stílusutánzatait, míg a gazdasági válság még ezt a kereseti lehetőséget is elveszi tőle. 1926 óta újból szülővárosában él, ragaszkodik szülőföldjéhez, a hazai tájat és embert próbálja művészileg megragadni. Tudatos nála ez a szülőföldszeretet: ezért jogos őt mint „a makói festőt" emlegetni. Több kiállításán keltett művészete elismerő kritikát. Az 1924. évi monzai nemzetközi ifjúsági kiállításon, majd később az 1937-i nápolyi nemzetközi tárlaton kitüntették. Itthon egyszer Szegeden, egyszer a budapesti Nemzeti Szalonban kerültek művei kiállításra, s néhányszor szülővárosában. Ezeket is jórészt barátainak áldozatkészsége tette lehetővé, mert anyagi lehetősége nem volt elegendő, hogy a kiállítások rendezésével járó, akkoriban jelentős pénzügyi terheket vállalhassa. Rég készül, de épp e miatt hasztalanul, önálló gyűjteményes kiállításra, amelyre a mostani jubileum is kínálkozott. Legutóbbi kiállításán — amelyet 1951-ben a múzeum rendezett — figyelemre méltó munkaábrázolásokkal jelentkezett. S ha még e képein is (Fadöntők, Zsákoló parasztok, Kubikosok, Gyaluló asztalosok, Gátszakadás) korlátozza a mondanivaló tiszta érvényesülését az expresszionizmus káros örökségeként megnyilvánuló, a munka pátoszát kifejezni akaró „monumentális" formatorzítás, mutatja, hogy Torma Imrében van igény és fejlődni akarás. Ezt bizonyítja a megyei kiállításokra készített, bár nem eléggé méltányolt néhány újabb képe (Ökölvívók, Birkózók, Munka a termelőszövetkezetben, Rizsaratás, Gencsháton stb.) is. „Tévelyegtem, nagyon sok stíluson átrágtam magam" — vallja Torma Imre , s panaszolja: ha realista képet küldött régen valahova, nem kellett. A modernizmus különféle irányai, így a francia festészetben egy időben divatos „muzikális festészet", műveiben is nyomot hagytak. Néhány szép alkotása, nagyméretű Akt-')a, a makói ínségmunkást ábrázoló öreg parasztba, a makói tájat megörökítő legjobb néhány műve (pl. a Marosmenti táj) e hatások ellenére is realista megoldású. Torma Imre még sokáig köztünk marad, s kedvvel, lelkesedéssel készül új életünk ábrázolására: a makói gépgyár, termelőszövetkezeteink, a várost sajátosan jellemző hagymatermesztés, a makói táj természet adta és ember változtatta képe — megannyi gazdag, megfestésre váró téma, amely Torma Imre művészi terveiben már szerepel is. De hogy törekvéseiből sikerült, népünk ízlését, igényét kielégítő, nevelő alkotás szülessék, az eddiginél sokkalta nagyobb anyagi és erkölcsi támogatásra van szüksége. Nemcsak arra, hogy a makói tanácsszervek, intézmények, üzemek, tsz-ek meg is vegyék képeit, de arra is, hogy eleven képzőművészeti élet megteremtésével a 21
