Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)
Hagymássors a múltban
leti díjat. Ha utánaszámolt munkájának, kiderült, hogy a napszámát sem találta meg egy-egy évben a hagymatermeléssel. Többször maradt a hagyma ára a termelési költség alatt, mint emelkedett föléje; s hogy ennek ellenére a hagymatermelők tovább vergődtek vele, azt nemcsak az időnkénti konjunktúra, a néha magasra ugró árak csábítása, és némelyek ennek következtében történő gyors meggazdagodása, a „kapitalizmus mézesmadzagja" okozta, de az is, hogy a hagymás a maga és családja munkáját nem számította pénzértékben, tehát nem érezte ráfizetésnek, ha munkája úgyszólván ingyenben volt. A haszonbér, igásmunka, szállítás, dughagyma költségén fölül bármily kicsit keresett is, elég volt arra, hogy szívós akarattal tovább folytassa a küzdelmet, tovább termelje ezt az „áldott" növényt, a hagymát. 1930 télutóján is hónapokon át 1 pengő volt a vöröshagyma piaci ára, — akkor, amikor a termelési költsége mázsánként 5 pengő körül volt! A tőkés országok szeszélyes piacainak nem kellett a makói hagyma. Az akkori hagymás szövetkezet, amely a kapitalista gazdasági rend keretein belül hasztalan próbálta a kishagymások érdekeit legalább az értékesítésben képviselni, a „Nagyméltóságú Miniszter Úr! Kegyelmes Urunk!-hoz", a földművelésügyi miniszterhez 1930. február 20-án kelt panaszos, könyörgő beadványában — mely a szegedi levéltár Csanád megyei anyagából előkerülve, a makói múzeum hagymakiállításán látható — többek között ezeket írta: „Megindult az árzuhanás, amely ma sem ért véget, s ma már 80 fillért kínálnak a válogatott, exportképes hagymáért. Ennek következménye lett az, hogy a fáradságos munkával megtermelt vöröshagyma, amelyből megyénk területén mintegy 2500 vagon van tárolva, a trágyadombra és a Marosba fog kerülni, mert ez az ár még a vasútra szállítás költségeire sem elegendő." A hagymásnép követelése még a kormánypárti Petrovics György képviselőt is arra kényszerítette, hogy hangot adjon a makói hagymakertészek katasztrofális helyzetének. Egyik beszédében — amelyet a Marosvidék c. kormánypárti napilap 1930. március 9-i száma közölt — bevallotta: „Az a helyzet, hogy a vasárnapi piacon egy pengőt fizettek mázsánkint vöröshagymáért, azelőtt egy héttel 60—80 fillért, de még ilyen árért sem lehet ma a hagymát eladni, pedig van még a termelők kezén körülbelül 1500 vagon, amely az enyhe időben erősen csírázik, és ha rövidesen eladható nem lesz, el fog romlani." „Egy katasztrális hold hagymaföldnek a termelési költsége, számítva különösen a haszonbért, a sok napszámot és vetőmagot, körülbelül 500—600 pengő, evvel szemben egy hold földnek a terméséért nem lehet elérni 100 pengőt..." De nemcsak 1930-ban ment tönkre a dolgos makói kishagymások egész évi munkájának gyümölcse: előtte is, utána is gyakran érte krach a hagymát; nem a sors különleges szeszélyéből, hanem a kapitalista termelési anarchia közvetlen következményeként. 1922-ben is 1800 vagon vöröshagyma és 160 vagon fokhagyma került a szemétdombra és a Marosba, s ugyanez ismétlődött meg 1937-ben is. A tőkések és földbirtokosok állama nem oldotta, nem oldhatta meg a hagyma értékesítési problémáját, s gyakran még a hitelt is megtagadta az ínségbe jutott hagymásoktól, mint 1931-ben is, minthogy a szegény hagymások szövetkezete nem nyújtott elég „garanciát". A hitel megtagadásáról „Méltóságos Purgly Emil főispán urat" ekként értesíti az akkori földművelésügyi államtitkár: Igen tisztelt barátom! A Makói Hagymakertészek Szövetkezetének állami támogatása ügyében tanúsított érdeklődésedre őszinte sajnálattal közlöm, hogy a kért 40 000 pengő kölcsönt folyósítani módunkban nem áll, miután a szövetkezet garanciát nyújtani nem tud. A fölszabadulással ennek a sorsnak vége szakadt. A földreform megszüntette a 15
