Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)

A „fölorvos úr". Diósszilágyi Sámuel centenáriumára

Életműve azonban sokkalta gazdagabb, mint amit e néhány sor mutat. Szakközleményei és népszerű orvosi írásai rendre jelentek meg az Uránia, a Budapesti Orvosi Újság, a Gyógyászat, a Magyar Orvos, a Therápia, a Röntgenológia, a Magyar Kórház és más lapok hasábjain. Szakszerűségét már ekkor világos társadalmi látásmód egészítette ki: A diphtéria a vidéki gyakorlatban című cikkében (1910) például nemcsak meglepő bátorsággal bírálta a helyi orvostársainak hibáit, de arra is rámutatott, hogy a szegénység kerékkötője a gyógyításnak. A drága orvosságot nem tudják megvenni a szegények: „Siralmas állapot ez, amelynek megváltoztatása szükséges." A közegészségügyért társadalmi téren is küzdött: 1923-ban életre hívta az anya- és csecsemővédelmet szolgáló Stefánia Szövetséget, amely majd két évtizeden át teremtett elő Makón ingyenes kelengyét, tápszert, orvosi és védőnői gondozást. Az 1924. évi közgyűlésen keserűen bírálta beszámolójában a fönnálló viszonyokat: épp akkoriban hasábokat írtak az állatkerti oroszlán ikreiről, s arról, hogy anyjuk nem tudja őket táplálni, de — úgymond — „mikor foglalkozik olyan élénken a közvélemény annak a száz meg száz ártatlan csecsemőnek a tragédiájával, akik elsatnyulnak, elpusztulnak, mert a megvédésükre hivatott tényezők a közöny miatt nem rendelkeznek támogatásukra, megmentésükre eszközökkel?" Haladó baloldali gondolkodásmódja nemcsak orvosi működésében nyilvánult meg, hanem közéleti szereplését is meghatározta. Medikusként benne élt a század elejének forrongásaiban, ellenzéki és munkástüntetéseiben, eljárt a Galilei Körbe, Makón pedig barátaival — Espersit János és Könyves-Kolonics József ügyvédekkel, Fried Ármin fogorvossal, Kesztner Zoltán villanytelepi igazgatóval, Barna János kereskedelmi iskolai igazgatóval és másokkal — annak a progresszív értelmiségnek vezető magját alkotta, amely a köztársasági mozgalomhoz vezetett, és a húszas évek elején megtalálta az utat a helyi munkásmozgalomhoz, a harmincas-negyvenes években pedig a bátor antifasiszta magatartás tiszteletre méltó példáját adta, hiába támadta őket cikksorozatában Milotay István. „ Voltak férfiak!" — írta róla is Erdei Ferenc 1944 végén, a szegedi Délmagyarország fölszabadulás utáni első számainak egyikében Igen, voltak, akik szembe mertek szegülni a fasizmussal. Ilyen volt Diósszilágyi doktor is, akit már 1926-ban — Horthy sógorának, Purgly Emil főispánnak a kezdeményezésére — „izgatás és nemzetgyalázás" miatt fogott perbe az ügyészség, s aki a jobboldali „őrségváltás" során polgármesterré lett Bécsy Bertalannak 1940 első napjaiban az ellenzéki lap hasábjain vágta szemébe a demokratikus, népi politika követelményeit: „A földreformról sem hallott talán a polgármester úr? Mert az is népi politika!" S Diósszilágyi főorvos volt az — ezt kevesen tudják még szülővárosában is, és sajnos, ők is hamar elfelejtették —, aki véletlenül fültanúja lévén 1944 szeptember legvégén a főispán utasításának, hogy a kaposvári és ricsei internálótáborból hazabocsátott kommunistákat a rendőrség szedje össze, s vigye magával, riasztotta a veszedelembe kerülőket. Az irodalommal is eljegyezte magát a „fölorvos úr", ahogyan Móra tréfásan emlegeti. Nemcsak József Attila körüli szerepével, Mórával való szívbéli barátságával, Juhász Gyulához és Móricz Zsigmondhoz fűződő kapcsolataival, hanem írásaival is. Versei, tárcái csak a helyi lapokat gazdagították, de színháztörténeti tanulmányai — elsősorban a Hollósy Kornélia és a magyar opera című, megjelenésre váró monográfiája — az egyetemes magyar művelődéstörténet értékei. Az Orvosi intelmek aforizmáit szép köntösben adta közre 1940-ben a gyomai Kner Nyomda. (A makóiak most megjelentetik a hasonmás kiadását.) A bennük fölhalmozott gyakorló orvosi tapasztalatok nemcsak mosolyra fakasztják az olvasót, olykor keserű igazságokra is rádöbbentik. így például: „Az elmúlt ötven esztendő kemény és cél97