Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)

Diósszilágyi Sámuel relikviái között

tudatos orvosi munkája lényegesen meghosszabbította az emberi életet. De ugyan minek tovább élnünk, ha nem tudunk, mert nem lehet, emberibb életet élni?" E költői kérdésben a kor távlattalan, fölleges világa nyomaszt. Emebben, az egykéről szólva, már a radikális támadó bírálata ironizál: „Érdekes, sőt, ennél több is: komikus, hogy ezt egy-két iránydarab előadásával akarták és akarják napjainkban is megszüntetni. Mintha a sok gyerek felneveléséhez színdarabokra, nem pedig pénzre volna szükség." Ötvenéves orvosi működésének jubileumán elismerésül a Budapesti Orvosegyetem aranyoklevéllel, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa pedig a Munka Érdemrenddel tüntette ki. Most, születése centenáriumán — az említett kiállításon kívül — ünnepségeket rendeznek tiszteletére szülővárosában. Magyar Nemzet, 1982. február 23. Diósszilágyi Sámuel relikviái között Diósszilágyi Sámuel szívbeli barátja, Móra Ferenc írta. „Addig mindig élünk, míg valaki utánunk néz..." Mi, akik most itt összegyűltünk, s akik ezt a mai napot Makó nagy fiának szenteltük, azért vagyunk itt, hogy Samu bácsi után nézzünk; fölidézzük szeretetre méltó alakját, sokoldalú emberi egyéniségét; fölelevenítsük életművét; elmúlt életéből megmentsük, amit maradandóként hagyott ránk, hogy mi is továbbhagyományozzuk arra az utókorra, amely őt már személyes valójában nem ismerhette. Mi őrzi meg az ember nevét? Természetesen legelsőbben is a vér szerinti leszármazott, mégha a Diósszilágyi nevet nem örökölhette is. Ma már film, hangszalag, nyomtatott betű is hozzájárul az emlékezet meghosszabbításához. Mégis azt hiszem, Mórának van igaza: az ember addig él, míg van, aki szeretettel emlékezik rá, aki utánanéz. Eötvös Loránd, a nagy természettudós 1903-ban akadémiai elnöki beszédében mondotta: „Múlékony természetünkben arra törekszünk, hogy valami maradandót alkossunk. Enyészet vesz körül minden oldalról, alig van időnk arra, hogy a virág megnyílásában gyönyörködhessünk, s azt már fonnyadni látjuk; hogyne kecsegtetne ebben a múlékony világban az örökzöld babér? Akár a költő és a művész, ki képzeletének sugallatára alkotja műveit, akár a higgadtabb és gondolkodásának fegyelmezettségére büszke tudós is egyaránt ilyet vár jutalmul, amikor szellemi munkájának eredményeit közzétéve, a maga alkotását s azzal a maga nevét az enyészettől megóvni törekszik. Nemcsak a jövő órának, nem is csak a jövő évnek vagy egy jövő századnak ír, biztatja őt a hit, hogy műve fennmaradhat addig, míg a földön emberek élnek. E hit nélkül talán nem is volna tudomány..." Diósszilágyi Sámuel így is bebiztosította nevének fönnmaradását: ez a kiállítás is megmutatja, hogy írásaival, legfőképpen pedig a nevétől immár elválaszthatatlan Hollósy Kornélia-monográfiájával, amely előbb-utóbb csak közkinccsé válhat, beírta nevét a magyar művelődéstörténetbe, nemcsak Makóéba, hanem az országéba is. Nem akarom eltorzítani élete munkásságának igazi lényegét: Samu bácsi elsősorban orvos volt, fél évszázadon át szülővárosa népének „orvossággal és emberséggel való gyógyítója", ahogyan Erdei Ferenc mondotta róla. Ő maga az Orvosi intelmek egyik aforizmájában azt vallotta: „Gyógyítani a legszebb és legjobb érzés a világon." Kelemen Ferenc, akivel életük alkonyán melegedtek össze, találóan fogalmazta meg: „A sztetoszkóp és a toll személyiségének emblémája volt." Ahogyan az 98