Diósszilágyi Sámuel: Hollósy Kornélia élete és művészete. A Makói Múzeum Füzetei 41. (Makó, 1985)
Nemzeti Színház — A második szerződés
előadás napján számtalan ember ostromolta a színházi pénztárt, hogy bárhol is helyet kaphasson, s még egyszer élvezhesse a távozó csalogány búcsúdalát. Ily zsúfolt házat a roppant nyári hőség dacára is csak az képzelhet magának, ki részt vett az előadásban... Soha fájdalmasabban nem hatottak Melinda bús dalai, mint ma... A művésznő minden megjelenésekor hatalmas tapszáporral s éljenekkel fogadtatott. Életének minden diadalát ez este visszavarázsolta a lelkesült közönség, s úgy tetszett, mintha veszteségét a diadal mámorába akarta volna eltemetni." „A közmegindultság a tiszaparti jelenetnél érte el tetőpontját, midőn a hosszantartó tapsvihar alatt leereszkedett függöny újra felgördült, s a Gertrúd halála miatt gyászba s díszmagyarba öltözött színházi személyzet körében a búcsúzó művésznő, érzelmei súlya alatt roskadozva, ismét megjelent. Megjelenésekor a taps és éljenzés nem percekig, hanem csaknem egy negyedóráig tartott. Midőn a színpadon megjelent, megeredt könnyekkel szemében, a fővárosi s az egész színházi művészvilág élén Reményi Ede lépett előtérbe, s a távozó elérzékenyült művésznőhöz a következő búcsúszavakat intézte: ,Mélyen tisztelt művésznő! Elhangzottak ajkaidról az utolsó dallamok, melyek az általad hőn kegyelt csarnokban hosszas s dicsőséges művészeti pályád után búcsúhangok valának. Távozásod jelen fájdalmas percében a legnagyobb szónoklat sem lenne elégséges kellő fényben felmutatni elévülthetetlen érdemeid koszorúját, amelyet a hazai műtörténelem már régen érctáblára vésett. Méltó helyet vívtál te ki magadnak a nemzet kegyeltjei között, melynek művészeti egén büszkesége voltál, s amely a hála s elismerés hervadhatatlan virágaiból font emlékfüzért, hogy azt nemesen érző honleányi kebledre tűzze. Mint minden művészi nagyság, úgy előtted is nyitva állott a világdicsőség kapuja. De te inkább ölelted magadhoz a szeretett hon földéből fakadt szerény, ám drága ibolyát, mint a csillogó, röpkeszínű virágcsokrot, mellyel a művészeti világpolgárság kecsegtetett. S ez érdemeid legszebb koronája, miért a magyar zene múzsája, mint páratlan példányképre mutat rád, midőn nevedet a dicsőség könyvébe írja be. íme az összes magyar haza s e nemzeti intézet nevében fogadd tehát búcsújobbunkat; de légy meggyőződve, hogy mindnyájunk szívének fáj, mélyen fáj távozásod. Vedd egyszersmind e koszorút s ékességet, melyet fővárosi számos tisztelőid nevében felejthetetlen érdemeidért a hála s elismerés csekély jeléül örök emlékül átnyújtunk. A magyarok Istene tartson meg a művészetnek s a drága hazának! Isten vezérelje lépteidet!' A beszéd elhangzása után Erkel nemzetiszínű szalaggal díszített babérkoszorút tett a művésznő fejére, aki szerényen, mintha nem illetné meg őt ez a kitüntetés, levette a koszorút és kezében tartotta. A virágkoszorú ritka szép, s óriás nagyságú volt, feldíszítve hosszan lenyúló nemzetiszínű s arasz-széles szalaggal, melyre az ország címere s művészeti jelvények gazdag aranyos lenyomata mellett a következő szavak voltak pompás arany betűkkel írva: Hollósy-Lonovics Kornéliának emlékül tisztelői. Pest, július 29-én 1862. Reményi ezalatt a közönség adományaiból vásárolt arany karcsatot tette kezére. Az ékszer mesterműnek mondható. Felső része a szivárvány minden színeiben ragyogó s fekete alapon 24 gyémánttól tojásdad alakban körülvett nemes opál volt, alsó része pedig széles, vastag arany pántból állott, vésettel: Lonovics-Hollósy Kornéliának emlékül tisztelői 1862. júl. 29-én. Végül pedig Thaly Kálmán nehéz fehér selyemre nyomtatott alkalmi költeményét nyújtották át a művésznőnek." A költeményt nemzetiszínű papírra nyomva a közönség között is szétosztották. A közönség nagy része az előadás után még megvárta a távozó művésznőt és állandó éljenzések között kísérte a szomszédságban lévő Gyertyánfy-házban lévő lakására. Ezalatt Reményi Ede hazament a hegedűjéért, s magához véve néhány zenészt a színház zenekarából, valamint egy pár cigány zenészt, több író és művész kí59
