Eperjesy Kálmán: Írások a régi Makóról. A Makói Múzeum Füzetei 36. (Makó, 1984)

Írások a régi Makóról (Eperjesy Kálmán)

42 aki 1667-ben beutazva Magyarországot. azt irlo. hogy n magyaroknak époly nemzeti eledele a fokhagyma, mint a spanyolnak o retek. Tehát termelték minden kertben széltében hosszában. Legjelentősebb az a kijelentése, hogy az itteni vörös és fokhagyma semmiben sem különbözik a Németországitól. Hz adatból kétségtelenül az következik, hogy ez időben Makón még nem volt intenzív hagymatermeszlés, avogy legalább is a makói hagymának nem volt olyan neve, hogy azt a többivel szemben ki kellett volna emelni. Minden további megjegyzés nélkül ideiktaljuk azt a tényt, hogy 7 évvel a könyv megjelenése előtt — az 1717. összeírás alkalmávol — Makónak mindössze 420 lakosa volt, 84 családfő ; ez a lélekszám nagybani hagymatermelési nem űzhetetl. Régi térképek a város közvetlen közelében, a hagymaföldek helyén szőlőföldeket tüntetnek fel. Ezt igazolja M. Zeiler 1664-ben megjelent 43 könyve is (Neue Beschreibung Königreichs Ungarn), amelyben (316. I.) Makóról azt írja, hogy ez a város elsősorban szőlőtermeléséről híres. Hasonlóan nyilatkozik Makóról 1685ben Georg Krekvitz (Tolius Regni Hungáriáé superioris et inferioris accurate deseriptio. Frankfurt und Nürnberg 1685. 1. 361-362.); egy évszázaddal később pedig Windisch és Korabinszky. Tehát szőlőtermelésen és kisebbfoku gabonatermelésen kívül más gazdálkodásról itt nem beszélhetünk. E nyomtatásban megjelent könyvekre és levéltári adatokra is támaszkodva tovább fűzzük előbbi megállapításunkat azzal, hogy a mohói hagymatermelés a XVIII. század második felében a szőlőtermelés hanyatlásával és a szőlők kipusztulásával áll a legszorosabb kapcsolatban. 44 Nemcsak egykorú térképek és leírások tüntetik fel Makót mint szőlőtermelő helyet, hanem arra hivatkoznak több ízben Makó város bírái is, midőn az adó csökkentését vagy elengedését azon a címen kérik, hogy az árvizek miatt a szőlőből vért jövedelmük elmaradt. (L. A Maros szabályozása Makónál 1754-ben c. értekezésem.) Ezekben a beadványokban a vetemény és hagymakárokról nincs szó, mér pedig természetes, ha jövedelmező foglalkozás volna, hivatkoznának rá. Erre vallanak a Mária Terézia korából ismert, az egész országra vonatkozó gazdasági kimutatások is, amelyekből kitűnik, hogy kivilelünk szarvasmarhában volt a legnagyobb. A gyér lakosság miatt az országban még inség idején is gabonafelesleg volt, a lisztet exportálni nem lehetett. Jelentékeny kivitelünk csupán borból, dohányból, méz és hüvelyesekből volt. Történtek kísérletek a selyem, gyapjú, len, kender. repce és töklermelésre is. Hagy45 máról azonban nincs szó. mór pedig lehetetlen feltételeznünk a kincstárról, hogy az ebből eredő jelentékeny bevételi forrásról lemondott volna. (L. Eckhard Ferenc: A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában. Budapest, 1922.) Mihelyt figyelmet érdemlő hogymötermelés van, azonnal megemlékeznek róla későbbi kimutatások. A virágzó szőlőtermelés a XVIII. sz. második felétől kezdve a Maros áradásai miatt hanyatlásnak indult. Ehhez járul, hogy a gyengébb minőségű makói bor nem tud versenyezni a nehezebb hegyi borokkal, a város földesura kénytelen megengedni, hogy kocsmáiban a makói bor mellett hegyi borokat is mérjenek. Az elpusztult szőlők újbóli beültetése nem sok reménnyel kecsegtet, úgy hogy a gazdák kénytelenek kipusztúlt szőlőikbe veteményt ültetni. E változás fokozatosan, csaknem észrevétlenül megy végbe. A földesúr és a város közt létrejött első váltságszerződések 15