Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)

Kevéssel utóbb is így jelöli meg verse születésének helyszínét: írok könyvek közt, írok koponyák közt, írok szerelmet, írok végzetet, (Stanza, 1924) A Költemények prózában második darabjában új gondolatokat visz a látványba: Egy koponya néz velem farkasszemet az íróasztalon. Néz csak, mert nem lát, mély szemgödrei üresek, az orra helyén egy ásító lyuk van. Mosolyog. Ki tudja, mosolygott-e régen, életében? Mellette virágcsokor, egy szép, fiatal lány arcképe rózsákkal és egy töviskoronás Krisztus-fej. Ő is mosolyog, szelíden és búsan. A koponya rám tekint, mosolyog, néha megsimogatom a tarkóját, szeretettel és megértéssel. Ő is embertestvérem volt valamikor. Mikor én jöttem, akkor ö már régen eltávozott. Mi csak így találkozhattunk, végre, az idők végtelenségein keresztül. A koponya mosolyog. Mintha azt mondaná nekem fogatlan, örökre elnémult szájával: — Szánlak, szegény halandó, aki még itt tartasz! Te még nem vagy túl rajta! Én már végeztem vele!" Egy év múltán a Kazinczy modorában írt szonett („hangzatka") utolsó tercettje zárja e motívum sorát. A komor tanulságra intó' koponya immár nincs a képben; csak az ifjú leányfej derűt, kedvet árasztó hangulata maradt a versben: Czaczád bűbájos ifjúsága nézett Arany rámából rám, és nárcziszokkal Foná be lantom ihlető igézet. (Hangzatka, 1925) 6 Hatvan éve még mindennapos látvány volt a makói utcákon az alkony porában hazabandukoló csorda. Nem véletlen, hogy Juhász figyelmét is megragadta. Az a gyanúm, hogy már 1923 őszén ez a látvány ébresztette föl benne tízegynéhány év előtti szakolcai emlékét, s talán az akkor Makón írt öt vers között lehetett az Árvaságom című is, amely a makóival azonos élményt örökített meg: A tót faluban, ahol egyszer éltem, Ha élet az, hogy napra nap megyen, Az ablakomból a kis közre néztem, Hol tehenek ballagtak estelen. A szakolcai Béka utca valóban oly keskeny, mint egy kis köz. Hiteles lehet a kép: a hazatérő csordából kiválik egy tehén, és betekint a költő alacsony ablakán: Szemében oly testvéri fájdalom volt, Néma panasz és szótlan gyötrelem, S kolompja oly mélyen borongva bongott, Mint pusztai honvágytól énekem. 22