Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)

Az Orbán lelke című kisregénynek („kéthetes makói magány szülötte") mindjárt az első lapján olvassuk: „Mellettük tehenek mentek el, közönyös tekintettel meredve rájuk, rajtuk kívül más élő nem is mutatkozott." Az állatok (gyík, őz, beteg kutya, majom stb.) szemében Juhász következetesen a maga bánatának visszfényét látta. Ugyanekkor született a Szakállszárító: Tehenek Tarka csapata baktat az úton. Elbődül egy, talán a füre gondol, Mely benne már tej, kisdedek bora. A másik mélabúsan visszanéz A rétre, hol ma boldogan delelt. A sárga, fehér, fekete sereg Szép lassan-lassan eltűnik a zöld És barna kiskapukban. Ugyanátez a látvány három évvel előbb, 1922 nyarán, Kiszomboron József Attila nyűgözte le: A csorda megjött. Vén, rokkant kapukba piros leányzók állnak illeteg. Várják az egyetlenke tehenet. (A jámbor tehén) A motívum következő állomásai: Az alkony lila fátyla alatt Tarka tehenek hada halad, Vígan elbődül, hisz haza tart, (Október, 1924) A széles utcák alkonyi porában A csorda ballag hangtalan haza, (Vidék, 1925) A csorda már a kora délutánban Ballag haza, az árnyék egyre nő, (Dús Őszi nap... 1925) Nem véletlen, hogy a főmotívumhoz szinte állandó vonzatok társulnak: olyan helyi színek, amelyek a költő lelkében összefonódtak, agyában egymáshoz társultak. Egyik előhívja a másik képét. Először az Alföldi utca festi meg a verőfényben táncoló porszemek látványát. Talán a Kazinczy utca volt ez az „alföldi" utca, és Espersit hűvösre függönyzött szobájának keskeny ablakrésén át rögzült a költőben a látvány: Poros magyar nyár napja ver Szőke akácot, árva nyárfát, Köröskörül fény, csönd delel, S árokban szunnyadnak a kacsák. 23