Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)

ő vár nyugodtan, messze-messze nézve, Örök dicsőség nagy, mély tengerére, S leint karjával balsorsot, halált! (Kossuth-szobor, 1924) A szobor körül zajlott a piac; nyüzsgéséből mint a halhatatlanság jelképe emelkedett ki Kossuth ércalakja. Az ellenforradalom első lusztrumában az utolsó versszak intelem, sőt fenyegetés az antidemokratikus osztályuralmat visszaállító, sőt a szabadságjogok megcsorbításával még súlyosbító Horthy-rendszer ellen. Kossuthnak, ha némelyek most felejtik is tanítását, még lesz mondanivalója a magyarság számára — figyelmeztet Juhász. Kossuth is, mint Dózsa: „Magyar titok. De még beszélni fog!" 5 Espersit íróasztalánál talált ihlető csöndet a költő. Már 1923-ban a Makói Reggeli Újság dec. 8-i számában, Espersitnek címzett nyílt levelében ezt írta: „Az asztalomon egy barátságos koponya mosolygott, és buzdított, hogy igyekezzek alkotással kifogni az elmúláson. Egy gyönyörű ifjú leány is mosolygott azonban ezen az asztalon, két példányban is. Egy fiatal költő énekelte meg ezt a nyíló rózsabimbót, én csak elnéztem sokszor, és igazat adtam neki." Espersit lányának, Cacának fényképe volt az íróasztalon, s az ifjú költő, aki megénekelte, nem más, mint József Attila. A Lányszépség dicséreté-i 1923. márc. 1-én írta; „első látásra", amikor a Vásárhelyről apját meglátogató 19 éves, hamvas bőrű, föltűnő szépségű lánnyal először találkozott. Juhász a Szegeden megjelenő Csönd című folyóirat márciusi számában olvashatta. A koponya és a fénykép ellentéte számos versében visszatérő motívummá lett. Az imént idézett levél gondolatmenetének költői változata a fél évvel később írott vers: Öreg halálfej és egy ifjú lány Arcképe áll az íróasztalon, És mind a kettő mosolyog reám, És mind a kettőt szeretem nagyon. öreg halálfej, vagy tán fiatal, A koponyától már nem kérdezik, Csak egy dolog, mit a koponya vall: Ember, az élet gyorsan eltelik. Ifjú leányfej, ő meg arra int, Hogy az időm lejárt már, oda van Legszebb korom, hiába minden itt, Magam maradtam végre is, magam. Sebaj, a művészet még enyém: Halál ellen orvosság s ifjúság. Az elmúlás szédítő peremén Letépem még egy-két vers mirtuszát! (Csendélet, 1924) 21