Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)

4 E félszáz vers közül alig egy tucat, amely nemcsak Makón született, hanem Makóról szól, makói színeket — tudományosabban fogalmazva: motívumokat — őriz. Még nem járt Juhász Gyula Makón, csak készült oda, amikor először írta le, egymás után kétszer is a Maros nevét. 1913 májusában tudta meg, hogy ősztől Makón fog tanítani; hogy áthelyezték „a messzi Szakolcáról a közeli Makóra". Az első „makói vers" tehát voltaképpen még nem Makón született, hanem Szegeden, A nyári Tiszánál, amelynek vizében „a nyugtalan Maros" habjait is fölismeri: Én hallgatom e hosszú zokogást, Én értem e messze üzenetet, Máramaros zagyva, fájó zenéjét. Hol bujdokoltam, S a Marosét, hová majd most megyek. A muszka című versében írta le másodszor a folyó nevét. A makói gimnázium orosz hadifogoly fűtője, Prokop Petőfi nyelvét töri lassan, S a Volga híján nézi a Marost. A gimnáziummal szemben magasodott hajdan Kossuth Lajos szobra, Kallós Ede alkotása (1905), amely most a városi tanács háza előtt áll. A költő, akinek családi öröksége volt Kossuth kultusza, hamarosan mint a város jellegadó emlékművét örökítette meg: Öreg park ágyán ó szobor Némán az égre szónokol, Bronz attilája szürke dér. És a csönd csak zenél. (Makói idill, 1916) Nyolc év múlva önálló szonettet szentel neki: Alföld porában, kisváros sarában A napban és a hóban nyugton áll, Némán is harsog, és nem bántja lárma, Sem a tömeg, mely gyűlöl vagy csodál. Az emberek alatta rendre járnak, S elmennek mind a temetőbe ki. ő áll, fölötte minden változásnak, S az évek adnak patinát neki! Olykor felejtik, és közöny fogadja, Már meg se látják, s a vásári zajba Nem hallják túlvilági szózatát. 20