Sípos Erzsébet: Szülőföldem, földeák, népélete. A Makói Múzeum Füzetei 28. (Makó, 1982)

Szólásmondások

adta lé a tejet. Röggel csak nyögött a tehén. A nagy gyerök másik éjszaka kileste a boszorkányt, oszt a szarufáról lékapta a dorongot, kiütötte a köcsögöt a boszorkány kezibül. Azután azon a helyen mindig szivárgott föl a tej. Szülém a rontásnak úgy állt ellen, hogy alsószoknyáját leeresztette a kútba, és ezzel a vizes szoknyával a tehén hátát somfabottal ütögette. Erre a tehén úgy nyújtózott, hogy a nyála is csurgott, és leadta a tejet, mert elmúlt a rontás. A szomszéd bűbájos asszony lányai sivítozva jöttek, hogy né üssék mán a tehenet, mer az annyuk mingyá möghal, elpusztul, úgy nyög. A tanyából vagy a házból elűzte a rontást és a boszorkányt, ha söprűt, fokhagymakoszorút tettek a kút ostorfájára. Mesélték az öregek, hogy vót, amikor lóba mönt bele a boszorkány, oszt mögpatkoltatták és másnap a patkó ott volt az embör talpán. Az is szokás volt, hogy mikor kotlót ültettek, a tojást az ember kalapjába tették, hogy sok kakas keljen ki a tojásból. Luca napján piszkálták meg a tyúkokat, hogy sokat tojjanak. A vajúdó asszony hasára rákötötték a bibliát, hogy könnyebb legyen a szülése. A terhes asszonyt illő volt mindenből megkínálni, mert ilyenkor kívánós az asszony és vigyázni köll rá, hogy el né mönjön a pétörkéje. A terhes asszony nem csodálhatott meg semmi torz csúnyaságot, mert akkor a gyereke is olyan lett. A dajkám mondta mindig: Lányom, ha boldog állapotba kerülsz és varangyos békát vagy embört látsz, fogd mög a szoknya korcod, mert akkor így nem csudálod mög. Az újszülöttet sem volt szabad megcsodálni, lé köllött köpködni, ez védte a szemverés ellen. A kicsiknek meg kellett fogni az orrát, meg a párnacsücskét és háromszor mondani: Én is olyan tisztátalan vagyok, mint anyád. A gyereket nem lehetett addig kivinni az utcára, míg nem múlt el a tisztulása az asszonynak. A terhes asszonyra, ha ráesett valami eper vagy kukoricacső, az meglátszott az újszülöttön. Mikor az anya vitte a gyereket a templomba beavatni, a zsebében vitt egy üveg pálinkát, és akivel az úton találkoztak, azokat megkínálta, hogy a gyerek is olyan kapós legyen, mint a pálinka. Mikor a gyereket megkeresztelték, és hazahozták a keresztelésből, letették a földre, hogy ki kapkodja fel. Ez is azért történt, hogy olyan kapós legyen. A gyereket, ha sokat sírt, mákkal etették, hogy aludjon, és ne legyen rívós. Amelyik gyerek dadogós volt, annak a fején cipót törtek meg, hogy elmúljon a dadogása. A kis gyerekeknek és kis csikóknak piros szalagot kötöttek a nyakába szemverés ellen. Szólásmondások Földeák népe Szegedről települt, és őseink magukkal hozták a szögedi nyelvet és szólásmondásokat. Egy falusi ember, ha elment a városba katonáskodni vagy egy lány elkerült szolgálni, mikor visszajött a falujába és másképpen beszélt, ezt mondták rá: Na, ez is eltanulta mán az uras beszédöt, oszt mekeg mint a kecske! A fene érti mög a beszédit, úgy uraskodik. Az emberek családjukat gyeröknek hívták, ha fiú volt, ha lány. Ezért maradt fenn ez a régi beszéd is: Mikor az uraság mögkérdözte a szógáját, Jánost, hogy János, mit szült az asszony; fiút-é vagy lányt! Hát, instállom az sé nem fiú, sé nem lány, hanem gyerök az, kérőm alássan. A gyerök úgy gyütt mint a nyű, hamarabb möglött az, mint két krajcár — mondták az öregek. Megvolt a családokon az istenáldása, de ahová báránykát ad, oda legelőt is ad, tartották. Nagyon meg kellett adni régen a tiszteletet az öregeknek. A nagyszülőket abban az időben kendőzték a fiatalok: Édősanyám, kedves anyám, édösapám, kedves apám, hogy mint vannak, kendtök. A menyecske az urának fiatalabb testvérét kisebbik uramnak hívta. Az idősebb testvéreket bátyámuramnak szólította. Az asszonyok megszólítását a rokoni kapcsolatok szabályozták, például nénémasszony, húgomasszony, 37