Sípos Erzsébet: Szülőföldem, földeák, népélete. A Makói Múzeum Füzetei 28. (Makó, 1982)
Szólásmondások
sógorasszony, ángyomasszony, ángyika. A férfiakat nászuram, feleségét nászasszony, ipam, napanmak. szólították. A sógorság, komaság is szélesítette a rokoni kapcsolatokat. A baráti, rokoni kapcsolatok igen szorosak voltak régen. Téli estéken, disznóöléskor, kukoricafosztáskor jött össze az egész rokonság. Mikor e nagy családi összejövetelek széjjel oszlottak és ki-ki hazament, kezdődött egymás megszólása. Otthon az asszony már így beszélt az urának: Na, ez a sógorasszony is olyan pérsonátosan beszél hogy mögunni hallgatni, oszt az isten sé győzi kivárni, mikor ér a végére. Ez a nénémasszony mög csak prézsmitál, mög mindönt elkurentál a háztú, amit takargatni köllene. Mer, de sok ház ég belül, oszt nem tudni kívül. Na, ez a sógor mög olyan málészájú, oszt úgy tösz, mint aki hatig sé tud számolni, oszt árigyomasszony hordja ott a kalapot. Bizony, abban az időben is, a vejem nem fiam, a mönyem nem lányom volt, oszt fiamnak mondtam, mönyem is érthet belüle. Ahol az asszony parancsolt, ott igen súgott a párna. A gyerekeket régen úgy nevelték, hogy a közmondásokat megértve azokhoz igazodjanak. A gyerek nem szólhatott bele az idősebbek dolgába, mert még a tojáshaj az orrán volt. Nem volt szabad heprecsórénak lenni, mert akkor a gyerek könnyen megkapta a nyaklevest. Nem illett kidobolni, ami a háznál történt mög. Ha valamelyik gyerek sírt, a többiek így csúfolták: Rívó, pityogó, temesvári kis csikó, vagy azt kérdezték: itatod az egereket?A gyerekre az anyjuk sokszor kiabált: Ne sertyepertyéli itt körülöttem, eriggy a dolgodra, né lögyél láb alatt. Mindig utánam vagy, mint egy kis csikó az anyja után, lógsz az embörön. A kis gyereknek, ha mozogtak a tejfogai, akkor azt öregszüléje cérnával kihúzta, és a gyereknek ezzel a kis versikével kellett a kuckóba dobni: Egér, egér, adjál neköm vasfogat, én mög adok csontfogat. Ha a mandulája gyulladt be, ezt mondták: Nyakfcgavan neki, amit el köll nyomni. Ekkor szüléje leültette egy kis sámlira és türülközővel vagy a hüvelykujjával elnyomta a nyakfogat. A gyerekre, ha nagyon cifra volt, ezt mondták az idősebbek: Na, ez is kis cifra, oszt nagy rongyos lössz. A bamba gyereket így csúfolták, úgy nézöl, mint borjú az új kapura. A gyerekeknek régen nem volt nagy a becsülete, csak koloncnak számított az anyja nyakán. A gyerekeket már korán arra nevelték, hogy dolgozzon, arasson kapáljon. Mikor a gyerök kint kapált a földön, oszt az apja úgy tött: nézd fiam, hogy borul a Dunárul.. Erre mondja a gyerök; kedves apám, merre van a Duna? Nem tudom, fiam, én is öregapámtul hallottam. Régen elég volt, ha a gyerek csak annyit tudott, hogy leírja a nevét és már kivették az iskolából, hogy dolgozzon. A lányt, ha kinőtt az iskolából, kis-nagylánynak hívták, akkor már szeretett kiállni a kapuba, és lesni a legényeket. Az ilyen lányokat legényös lányoknak hívták. A lánynak, ha elhagyta a poharat, amivel vizet vitt az öregebbnek, ezt mondták: Né hagyd el a poharat, mert elhagy a szeretőd. A lányok leeresztett hajjal jártak a templomba, és jaj volt annak a lánynak, aki elszédült a tömjénes nagymisén. Ott már baj volt, mondták is: Bántja mán a kicsi a nagyot. Egy lány, ha megesett, az anyja kötője sé takarta el a szégyönit. Ekkor mondták az öregek: Nincs a repcének közepe, elmúlt a lányok szégyöne. Az ilyen szégyenbe esett lányokat nagyon megszólták az öregasszonyok. Sokszor ezek a megszólok is csak szent életű vasfazékok voltak, és csak a fülük volt kormos. Úgy tartották: mindönkinek van tükre, oszt nézzön abba. A rosszvérű lánynak, ha az anyja szoknyájára is ül, megesik vele a baj. Aki teherbe esett, azt vitték az angyalcsinálókhoz és addig mesterkedtek, míg el nem ment a gyerek. A lányok fűzőkben szédelegtek, hogy eltitkolják szégyenüket, vagy leugráltak a sublótról, hogy elmenjen a gyerek. Ezekért a gyerekekért az apák nem vállalták a felelősséget. Csak a lányok vesztették el a becsületüket, mert ha a legény a kalapjába is tött, akkor is legény maradt. Amelyik legény nagyon koslatott a szoknya 38
