Sípos Erzsébet: Szülőföldem, földeák, népélete. A Makói Múzeum Füzetei 28. (Makó, 1982)
A falu gazdálkodása - Aratás
a parlagi magyar tyúkot is nagyobb testű, nagyobb tojáshozamú fajtával váltották fel. Lassan kiveszett a szép tollú magyar kendermagos fajta. Míg a régi öregek az útszéleken tartották jószágaikat, addig a 30-as években már mind több korszerű istállót építettek az állatoknak. Az állattenyésztés mindinkább a kereskedelem kívánalmaihoz idomult. A parasztember nagyon büszke volt a lovára. Szeretettel csutakolta, vasaltatta, posztóval fényesítette kefélte szőrét, hogy jobban ragyogjon, mint a szomszédjáé. Ha sár volt, felkötötte a farkát, hogy ne legyen koloncos a pocsolyától. A ló sörényét sokszor befonta, hogy szép hullámos legyen. A gazda csutakolás és munka közben is veregette lova nyakát, úgy becsülte, szerette, mint egy jó munkatársát. Amikor meg kellett tőle válnia — a háborúba elvitték lovait — éppúgy elsiratta, mint katona fiait. A vásárba, ha rászorította a szükség, fájó szívvel vitte eladni. A kutyák hű társai voltak a falusi, tanyasi embernek. A házőrző komondorok teli ugatták a különben csendes falusi estéket. Nagyon sok házban, tanyában voltak korcs tacskók is, ezek a féregölő kutyák irtották a kártevő pockokat, görényeket. A juhászoknak a pulikutyák segítették a nyájat összetartani. Okos kis gomb szemeikkel állandóan figyelték az elkóborló birkákat, és amelyik szökni készült, a lábikrájánál elkapva visszahajtották a nyájba. Pillanatok alatt hatalmas körré tudták a nyájat alakítani. Az udvarokban házinyúl-vermek is voltak. Később nagyon elterjedt a selyemhernyó-tenyésztés is. Sok szegény családnak hozott ez egy kis bevételt. Az utak széle eperfával volt beültetve, ennek a levelét szedték a hernyónak. Beterítették az egész házat, padlást levéllel. A kikelt lárvák a leveleken szépen meghíztak és begubóztak. Ez volt a selyemgubó. Az uraságnál szép, nagyszarvú igavonó ökröket is tartottak, s ezeket vastag ostorral hajtották a kocsisok. A hatalmas ökrökre nagyokat vágva noszogatták őket: Cselő, Csákó, hajsz. Csak úgy zuhogott hátukon az ütés, de az ökrök csak nagy lustán düzzögtek, nem törődve a veréssel. Az uraságnak szép parádés lovai is voltak, melyeket sallangos szerszámba fogtak a hintók elé. A kocsisok csillogó pitykés mentében, zsinóros nadrágban, hosszú szalagos pörge kalapban ültek a bakon. A parádés kocsis mindig vágtában hajtott az úton, ő volt akkor az utak királya. Néhány pár bivaly is volt még a faluban és egy szamár, amelyikre azért emlékszem, mert szinte hallom, ahogyan bőgött az eső előtt. Aratás A földeket aratás után felugarolták, megtrágyázták s ebbe az előkészített földbe került bele a kenyérmag, a búza. A két világháború között a falusi gazdaságokban már megjelentek a 20 csöves búzavetőgépek, amit a gazdák kölcsönadtak egymásnak. Ezzel a géppel már jobb volt a vetés. Az urasági földeken ekkor már sokkal nagyobb gépekkel vetettek. A búzát október közepén, Gál napján volt szokás vetni. Tavasszal a téli álomból felébredt vetéseket megboronálták, szinte kifésülték a téli kócosságból, így felfrissültek és megindult bokrosodásuk. Az így szépen kitisztított búza nőtt és bokrosodott, s használt neki az idő, hamarosan kalászba szökött. Vidékünkön igen elterjedt fajták voltak a bánkúti, a tiszavidéki, az árpádhalmi és az eszterházi búzák. Régen a parasztok azokat a búzafajtákat kedvelték, melyeknek nagy szalmája, gazza termett, mert szalmatermés kellett az állatoknak alomnak, ebből sok trágyát készítettek és a kövér szalmaszál a kemencében is jó fűtőanyagnak számított. A búzát akkor kezdték aratni, amikor testszínűre beérett. A parasztok már napokig nézegették, dörzsölték a szemet vagy fogukkal harapták ketté, hogy tésztás-é 17
