Erdei Ferenc: Makó társadalomrajza. A Makói Múzeum Füzetei 27. (Makó, 1982)

A makói társadalom élete - V. Szétbomlott társadalom. Az emberközi viszony meglazulása — Nyelv, név, megszólítás, köszönés — Társas érintkezés — Közlekedés — Állam, politika

Szétbomlott a makói társadalom minden elemi társas összefüggésében, s távoli reménye van csak annak, hogy valaha új formák és konvenciók fognak rendet teremteni a mai romok helyén. Amit a társadalomkutatás mint megfogható tényállást talál ezen a területen, az az átmenetnek és az esetlegességnek minden jegyét magán viseli. Különösen áll ez a politikai életre. Valamennyi meglevő politikai keret és mozgalom vagy régóta erejét vesztett múlt ideálok, vagy nagyon távoli és idegen eszmények törvényei szerint tengeti életét, vagy egyáltalán nem is ismert politikai ideálokat, hanem emberek politikai indulata és vezérek ambíciója táplálja csak. A NYELV ÉS A MEGSZÓLÍTÁS legkülső felületét képezik a társadalmi életnek. Mint a társadalom testének epidermisze, számot ad annak belsejében történő folyamatokról. A mezőváros társadalmában végbemenő feltételi és szerkezeti változásokat híven mutatják, tükrözik a nyelv, a nevek, a megszólítás és a köszönés: mind szétbomló és átmeneti. A régi makói parasztnyelv egészen a századfordulóig megőrizte tisztaságát, az utóbbi évtizedekben azonban szembeötlő átformálódást mutat. Az átalakulás két irányú: egyfelől felemás és idegen szavak honosodtak meg, s a kifejezésformák és mondatszerkesztés is sokat torzultak, másfelől pedig a paraszt közösség levegőjét éreztető szavak szürke és általános jelentésűekkel helyettesülnek. Egészében a nyelv, mely egy-egy eleven társadalmi közösségnek az objektivációja, minden mozzanatában elárulja a közösség alakulását. A mezőváros válságára éppúgy jellemző a nyelv struktúrájának és szókincsének a romlása, mint a szavak kicserélődése. Az utóbbi azonban érdekesebb: a régi, érintetlen parasztnyelv szavai ma jelentik a hozzátapadó paraszt élményeket, viszont az új, városi, idegen eredetű szavak mentesek az ilyen különleges élményi jelentéstől, sőt — éppen általános összefoglaló jelentésük révén — a városiakkal való közösség kifejezésére alkalmasak. Makón pl. szívesen mondanak suba helyett bundát, gatya helyett lábravalót, ereszalja helyett gangot, pitvar helyett előszobát, legény helyett fiút. Legjellemzőbb példa a sok között a paraszt szó kiszorulása, melyet mindinkább fölvált a kisgazda, gazda és más ilyen színtelenebb megjelölések használata. A nagy átalakulás a legtöbb területen olyan változásokat hozott létre, amelyek az értékesek, mivel elmaradhatatlan lépcsői a továbbfejlődésnek. Egyedül a nyelv az, melyben csak romlás és pusztulás szólal meg, és nem lehet eléggé sajnálni az elveszett értékeket. A társadalmi összefüggések sűrű szövevényében azonban lehetetlen minden nyelvi nevelés vagy visszanevelés: nem lehet kiragadni összefüggéseiből sem a nyelvet, sem a művészeti életet, és nem lehet visszaidézni régebbi állapotjukat. A parasztság változása a legteljesebb átalakulás, és ennek következményei elé semmilyen irányban sem állítható gát. A NEVEK társadalomrajza sajátságos vetületét szemlélteti a mezőváros társadalmának. Az első nemzedék parasztsága körében egyrészt a legközismertebb személynevek voltak használatban, mint János, István, Sándor, Ferenc, a nőknél a Julianna, Rozália, Mária, Erzsébet, másrészt ma már ritka öreges parasztnevek, mint András, Bálint, Péter, Mátyás, Gergely, a nőknél Sára, Anna, Katalin, Zsuzsanna. Mindezektől különböztek az úri nevek, mint Dezső, Gyula, Béla, Zoltán, Endre, a nőknél Gizella, Emma, Nóra, Ilona. A paraszt szólás úgy fejezte ki a különbséget, hogy egyes nevek mellé fehér kenyér való, másokhoz a puliszka is jó. A második generációban a parasztság elhagyja a jellegzetes paraszt neveket és a megszokottak mellett polgáriabbakat is használ, mint Károly, Lajos, Ernő, Endre, a nőknél Ilona, Etelka, Margit. A harmadik generáció már általánosan használ olyan neveket, amelyek azelőtt csak a felsőbbeknél fordultak elő, sőt néha még jellegzetesen arisztokra78