Erdei Ferenc: Makó társadalomrajza. A Makói Múzeum Füzetei 27. (Makó, 1982)

A makói társadalom élete - VI. Válságos társadalom. A válság természete — Életberendezés — Ismeret, tudomány — Művészet — Vallási élet — Játék, sport — Ünnepek

szik, van ellenben illúzió történelemről, művészetről, egységes társadalomról, és nincs mentség arra az eretnek tudományra, amely vagy másutt már közérvényes modern szempontokkal jelentkezik, vagy módszerre való tekintet nélkül az illúziók mögötti igazságot keresi. Az alsó osztályok, a szervezett munkásságot kivéve, a tudományos termelésben csak kiemelkedő tagjaikkal vesznek részt, akik egyúttal elhagyják osztályuk kereteit is. Ami pedig a tudományos fogyasztásban való részvételüket illeti, az egészen szórványosnak és esetlegesnek mondható. A népművelési akciók teljes eredménytelenséggel járnak. A konkrét lehetetlenülések azonban nem változtatnak azon a tényen, hogy Makó társadalmában általános a tudományok tisztelete és kívánata. A MEZŐVÁROS MŰVÉSZETI ÉLETE egy színnel szegényebb, mint a múltban volt. A parasztművészet, mely Makón ugyan különös fejlettséget nem ért el, de a múlt században még általános értékérvényesülést biztosított, ma már csak múzeumi emlékként él tovább. A helyére álló felszíni kultúra művészete pedig egyfelől nagyon hiányos, másfelől minden vonalon nagyon kétséges értékeket produkál. A mezővárosi társadalom a tudomány elvont tiszteletével szemben erősen művészetellenes. A polgárság szűkkörű és erőtlen művészeti kultúráját leszámítva a társadalom egyéb csoportjaiban nincs becsülete a művészetnek. A parasztkultúra művészeti beállítottsága az átalakulásban reakciót szült: a múlt társadalmának rendjét igenlő vagy elfogadó parasztművek vagy gyarló másolataik ebben az átmeneti állapotban — néhány széplélek buzgó igyekezete ellenére is — nemhogy elfogadásban nem részesülnek, hanem a legszenvedélyesebb ellenállást váltják ki. A fölszíni művészet komoly produktumai viszont új társadalmat kívánnának, ez pedig az alsóbb osztályok számára még csak igény és törekvés. Ahogy a vallási elmélyülés nem talál talajra a kemény gazdasági és társadalmi harcok között a feltörekvő osztályokban, úgy a művészeti élet általánossága is arra az időre vár, amikor a társadalmi küzdelmek eredményre vezetnek. A művészi életben csak a polgárság szűk köre jelent általános fogyasztási lehetőségeket. Az alsó osztályok művészeti fogyasztása csak a művészet legalsó szintjéhez igazodik, és még ezen a szinten sem általános. Művészeti termelése viszont teljesen egyéni: részint alkotó egyéniségeket produkál, akik kiválásukkal polgári művészekké válnak, részint „őstehetségeket", akik ha nem elég erősek ahhoz, hogy levetkezzék bénító kötöttségeiket, polgári művészek sem lesznek, munkás és parasztművészek sem, mert semmi közük többé a paraszti és munkás műtermelő kultúrához, igen gyakran a társadalomhoz sem. Az építőművészet állapota a legsiralmasabb Makón. A múlt műtermésének kétfajta értéke áll fenn napjainkig. A nemesi-polgári építészet alföldi neoklasszikus stílusa egy vármegyeházát és néhány nemesi kúriát, kálvinista kiadásban pedig néhány szép iskolaépületet és paplakot produkált. A parasztkultúra pedig egy egyszerűbb napsugaras végű, föld- és deszkaanyaghoz idomult, továbbá egy nagyobb szabású barokkos tégla- és cserépanyaghoz mért lakó háztípust alakított ki. Ezeket a formákat leszámítva általános a teljes lesüllyedés. A nagyobb szabású középítkezések egyrészt történelmi stílusuk gyatra kópiái (templomok), másrészt pedig a neobarokk léleknélküli produkciói (városi bérpalota, csendőriskola és rendőrség, posta). Legelfogadhatóbbak még a helybeli neoklasszikus épületek utánzatai (a polgári leányiskola és az Aradcsanádi Bank). A lakóház építkezések a két parasztház típustól a modern stílustörekvések egy-két sikertelen kísérletéig az átmenet nagyszámú változatait képviselik. 1936-ban épült a város egyetlen modern épülete, a Hagymaház, mely egyelőre kirívó színfolt a város reménytelen szürkeségében. 85