Erdei Ferenc: Makó társadalomrajza. A Makói Múzeum Füzetei 27. (Makó, 1982)

A makói társadalom élete - III. Átalakult társadalom. A kiegyensúlyozott korszak vége — Változott föltételek — Átalakult gazdasági szerkezet — Termelés — Fogyasztás

Primitív és egyoldalú volt ez a rend, a válságokat azonban nem ismerte. A mai határokon messze túlterjedő területen (Királyhegyes, Alberti, Kopáncs pusztán) 15—20 000 lélek élt, s e népesség nagy százalékában őstermelő volt. A mezőgazdasági termelés főiránya az állattenyésztés volt: a külső pusztákon rideg falkák, a belső legelőkön az igás és fejős jószágok legeltek. Szántóművelés folyt a várostól 5 km-re kezdődő ugarföldeken, s az ezen kívül eső tanyaföldeken ugarral és trágyázás nélkül. A város körül fekvő szőlőskertekben telkesgazdák, zsellérek, iparosok egyaránt megtermelték boraikat, a veteményeskertekben pedig a zsellérség folytatott hagymatermelést, s azzal országra szóló kofálkodást űzött. A termelési technika szigorúan empirikus, primitív-paraszti volt. Az ipar és kereskedelem szorosan tapadt az őstermeléshez, s a mezőváros határain túl csak a malomipar, a gabona-, a marha- és a hagymakereskedés terjedt. Az úri rend a politikai és közigazgatási élet területére korlátozta szerepét. S a társadalom, mely ezeken az alapokon nyugodott, hasonlóan harmonikus és primitív volt. A város faluszerű egységekre osztódott, s ezek az egységek önálló falusi paraszt életet éltek. A középrész úri kerülete a vármegyéhez tartozott s nem a mezőváros testéhez. A mezei termelés a gazdáknál nagycsaládi munkaszervezetben folyt; a felnőtt gyermeket is magában foglaló család elegendő volt a termelés minden föladatának ellátására. A tanyák elsőrangúan megoldották a lakóház és termelőtelep kettéválasztásának a kérdését, rendelkezvén a családi munkaszervezet tágas kereteivel. A zsellérség a hagymatermelés révén mindig nyitva álló gyarapodási lehetőségekkel rendelkezett, miáltal a gazdákkal szemben fennálló munkajogviszonyban sohasem jutott a végső kiszolgáltatottságig, hanem többé-kevésbé védett státust biztosíthatott magának. A nemesi rend a vármegyei falak közt, a téri közelség ellenére is idegenül állott a mezőváros testében. A paraszt társadalom életéhez nem volt több köze, mint amennyit a rendi jog és konvenció eleve beépített a társadalom szervezetébe. Az élet rendje primitív paraszti elvek szerint folyt, azonban folyt biztosan, noha kétségessé nem válható szabályok előírásai szerint egy pillanatra sem homályosodtak el az extenzív fejlődés lehetőségei. Ez volt az az állapot, mely mint klasszikus paraszti világ, alaprétege a mezőváros mai életének is, és elengedhetetlen tárgya a jelen társadalomleírásnak is. A FELTÉTELEK AZONBAN MEGVÁLTOZTAK. 1860-tól kezdve sorjában felosztásra kerültek a legelők, túlnyomóvá lett a szemtermelés, exportcikké nőtt a hagyma, s az alig eszmélő mezőgazdaságra egy kapitalizálódó és a világforgalomba kapcsolódó ipar és kereskedelem épült rá, amely utak, vasút, telefon stb. révén nagyobb egységbe kapcsolta a magába zárt életű falut. Amíg a század első felében szoros határok közt, gazdasági és társadalmi autonómiára kényszerül a paraszti társadalom, addig a század második felében éppen objektív feltételei késztetik alapvető átalakulásra. A kifejlett rend képes lett volna tovább is kellően funkcionálni, hisz a század közepén még megvolt az extenzív fejlődés lehetősége, közben azonban ennek a rendnek minden tartó oszlopa kidőlt. A legelőfelosztás megszorította az állattartást, helyesebben a félnomád paraszti állattartást, és a szemtermelésnek adott teret; a hagymatermelés pedig kerti kultúrát honosított meg éppen annál a rétegnél, amely cselédként vagy részes-napszámosként a legridegebb életre kényszerült azelőtt. Az ipar és kereskedelem kapitalizálódása kikezdte a paraszti autarkiát s lassan specializálódó spekulatív termeléssé tette a mezőgazdaságot ; a közlekedés intenziválódása pedig egyszerűen lehetetlenné tette az úri és paraszti autonómiák változatlan fennmaradását. A magábazárt paraszti világnak éppúgy el kellett süllyednie, mint az exkluzív úri tartománynak. 67