Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)

Függelék. Diós Sándor: Makó város élete Ferenc József uralkodása alatt - A négyes közös huszároknál

zött, ha nagyon sok volt a dolguk különösen szombaton: „Ma szombat van, három ágyás megy". Ha az első ágyás kiment, a szalmát szél alól a szérű szélén karimába hagyták. A szem a polyvával széjjel maradt és már ágyázták rá a második ágyást. Csak amikor a második ágyás is kiment, délután takarították össze a szemet a polyvával együtt. Ekkor volt szigorúan szorgos a munka. A szemet a törekkel, polyvával együtt először garmadába összetakarították, falapáttal szélnek hányták. A szél a polyvát kicsapta belőle. Egy részes egy zsáknak beütötte a csúcsát, a fejére tette, hogy a lehulló szemek a nyakába ne szóródjanak, és könnyű, hosszú nyelű seprővel a bentmaradt szalmaszálakat seperte befelé a polyva felé, ezt fölözésnek neveztük. A szórással nagyon kellett sietni, mert naplemente felé mindig megszokott a szél állni. Ha erre az időre a részes fel tudta szedni már, nyert ügye volt, mert másnapra tudta biztosítani a folyamatos munkát. A polyvát, szalmát azután éjszaka ráért összetakarítani. Mindenesetre az szabály volt, hogy addig éjjel nem szabad volt lefeküdni, amíg az akkori napi szem, polyva és szalma be nem volt takarítva. Borbáséknál a két banda két külön szérűt csinált magának, egyiket a tanyának elöl, a másikat a tanyának hátul. A hat-hat emberhez hat-hat ló ment egyszerre a szérűbe. A nyomtatással — mint az aratással — igencsak két hét alatt végeztek. A részesek mindig arra törekedtek, hogy Anna-napra végezzenek (július 26). Az én apámék esetében az öregek az egyenlő területtel a fiataloknál két nappal hamarabb végeztek, mindegyik banda azt a területet nyomtatta, amelyiket vágott. A két banda együttesen ezerkétszáz köböl búzát tett a raktárakba. A rész tíz-tizenegy százalék volt. Mindig attól függött, milyen gazdag volt a szalmatermés, hogy mennyit kellett a részesnek húzni-vonni. Az öregek azért végeztek hamarébb, ők már sokat nyomtattak. Jobban össze tudtak dolgozni. Jobban értették a lóval való nyomtatásnak a csínját-bínját. A négyes közös huszároknál Összesen öt évet szolgált, így Borbáséknál. Az öreggazda nagyon szerette, mindig kedveskedett neki valamivel. 1895. október elsején innét vonult be katonának Gyöngyösre a négyes közös huszárokhoz. Az írni, olvasni nem tudó tanulatlan béres gyerek, amikor a vonat a hegyek közé vitte őket, tátott szájjal csodálkozott, hogy hordogatták ezt a temérdek földet össze. A komisz huszáréletet hamar megszokta, nem volt elkényeztetett gyerek. Csak amikor látta, hogy a többi huszár ír haza az édesanyjának, gondolkozott, hogy kéne neki is írni. A zsoldja napi négy krajcár volt. A szakaszvezetője osztrák származású német volt. Németül, magyarul egyaránt írt és olvasott. Ez vállalta, hogy két krajcárért ír haza neki egy levelet, amikor írta, csak nézte, micsoda tudomány. Nem tudhatná ő ezt megtanulni. Kérte a szakaszvezetőjét, tanítsa őtet meg arra a tudományra. A szakaszvezetője vállalta, hogy minden este foglalkozás után kettő krajcárért, tehát fele zsoldjáért addig tanítja, míg meg nem tanul írni. A tanulás ment, megtanult írni. Örömmel írta az anyjának, hogy ezt a levelet már ő maga írta. Ment a kiképzés is. Szerette a lovat. Szeretett lovagolni. Ott még nyerget is kapott alá. Egy alkalommal a kiképzést meglátogatta az ezredparancsnok is, a lovardába egy osztrák gróf volt, amikor meglátta az apámat lovagolni, odafordult a többi tiszthez és szinte felkiáltott, nézzétek csak azt a kölköt, hogy ül a lovon. És nézte-nézte az apámat. Majd megparancsolta, vezessék hozzá a kis katonát. A gróf nem tudott magyarul, a szakaszvezető volt köztük a tolmács. Azt kérdezte az apámtól, lenne-e néki lovásza. Az apám igennel válaszolt. A grófnak nagy birtoka volt. Lótenyésztéssel is foglalkozott. Ami remondának bevált. Jó pénzért eladta az államnak a hadsereg részére. Az ilyen hadsereg részére el-