Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)

Függelék. Diós Sándor: Makó város élete Ferenc József uralkodása alatt - Különb akarok lenni

összefolyt. A bogrács fenekére a csontosát rakták, hogy le ne ragadjon, közben mindig mozgatták. Amikor az alja félig megfőtt, megfordították, hogy ami felül van, az kerüljön alul. Csak félig főzték meg, akkor az udvaron asztalokra abroszokat teregettek, ezekre a félig megfőtt húsokat kiterigették és nyári forró napokon addig szárítgatták, amíg az zörgősre nem száradt. Utána hosszú keskeny fehér tarisznyákba rakták, az eresz alatt az oszlopokra, szögre akasztották, hogy süsse a nap, járja a szél, hogy meg ne penészedjen, bagolytüdőnek hívtuk. Azután volt már a nagy kölköknek meg az egész családnak mit enni. Ha reggel a tej vagy kávé mellé egy kotla kemény tarhonya, kevés tarhonya, bele egy nagy összemarék bagolytüdő, ha paprikás krumpli, kevés krumpli, bele egy nagy összemarék bagolytüdő. Ha bab, ha káposzta mindenbe bagolytüdő. így a népség könnyebben várta a téli disznóvágást, nem volt kikodulva. Öregapám a város alatt összeszedett nyolc járandót. Úgy gondolta, minden családjának jut egy, de a legényeknek már tanya kellett. Ezért a város alatt eladott 5 járandót és a csanádpalotai földön vett egy tagba 15 kat. hold földet, erre csináltatott új tanyát, a legények innét indultak az életnek. így élték le Patkós öregapámék is az életüket. Patkós öregapám 81 évet élt, három járandót, 15 kat. hold földet tanyával meg egy házat hagyott maga után. Nyolc családot nevelt fel, szépen eresztett szárnyára a Honvédből semmivel indult kis kertészember. Mindvégig templombajáró, nagyon munkás, szorgalmas, takarékos, jól kertészkedő, becsületes ember volt. Molnár dajkám nyolcvanhárom évet élt. Különb akarok lenni Az édesapám, Diós Márton volt, 1874-ben született. Édesanyám, Patkós Julianna 1878-ban született. Édesanyám 3 elemit járt, írni-olvasni tudott. Édesapám nem járt iskolába. Hatéves korában az apja elállította kanásznak tanyára Kúsz Józsefhez. A háza a Szent János téren volt. Jó, templomba járó ember volt. Ezt az apám sokat emlegette, azt mondta, jó ember volt. Ez tanította meg imádkozni. Amikor a tanyából az ugarba elmentek kapálni, ő mint gyerek lóvezető volt. Éjjel a kocsiderékban aludtak, jó idő volt. Azt mondja neki a gazdája, amikor lefeküdtek, na, imádkozz, fiam, azt mondja, nem tudok, bátyámuram. Hát mondjad, miatyánk. Hát miatyánk, mondja a fiú. Hát mondjad tovább, miatyánk, miatyánk, miatyánk, miatyánk, hadarja tovább a fiú. Nem úgy, fiam, mondja a gazda, és mikorra ott elvégezték a kapálást, az apámat megtanította imádkozni a miatyánkra. Az apám elmondása szerint, a következő évben sokkal rosszabb gazdája lett. Az apja, egy Bíró nevű gazdához állította, akit már a nép is úgy ismert, hogy veszett Bíró, itt rettenetesen rossz helye volt. Az életében ez az egy hely volt, amit nem tudott végig vinni. Az állatokkal olyan istállóban aludtak, amelyik nem volt lepallatolva. Örzsébetre szélviharral olyan sok hó esett, amelyik kívülről körül rakta az istállót hóval, úgyhogy nem lehetett bemenni, de nemcsak kívül, hanem a pallattalan szellős istállót belül is úgy telirakta hóval, hogy ők a béressel a marhák elé, a jászolba feküdtek, hogy meg ne fagyjanak, azoknak a leheletüknél melengették magukat. Másnap dél volt, mire a gazda kiszabadította őket. Ő már akkor annyira el volt gebedve, hogy a gazdája hóval dörzsölgette, hogy valahogy talpra álljon. Akkor este megvárta, amíg mindenki elalszik, összepakolta a kis cuccát, és elindult hazafelé. Este 11 óra volt, mire hazaért. Kopogtatott az ablakon, az apja nyitott kaput. Mire bementek, az anyja meggyújtotta a petróleumos lámpát. Amikor bementek, a lámpa nőtt fényénél az anyja nem ismerte meg, olyan rettenetes állapotban volt. Azt kérdezte, ki ez a gyerek, azt mondta az apja, hát Márton, nem ismered meg? Lefek-