Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)

Függelék. Diós Sándor: Makó város élete Ferenc József uralkodása alatt - Diós és Patkós öregapám

Diós és Patkós öregapám Az apai nagyapám, Diós József 1842-ben született, nagyanyám Bíró Julianna volt. Nagyapámat öregapámnak szólítottuk, nagyanyámat dajkámnak. Egyszerű, nagyon szegény zsellércsaládból származtak. Tizenhárom gyermekük volt. Ebből 7-et felneveltek: 5 fiút és 2 lányt. Öregapám magas, derék, igen becsületes, józanéletű ember volt. Minden vasárnap elment a templomba. Fiatalabb korában nem volt egy öltöző ünneplő ruhája. A feleségével kölcsönkért ruhában esküdött meg. A hagymát nem szerette termelni. Mindig részes munkás volt. Búzát vágott részibe, kukoricát kapált negyedibe, füvet vágott pénzért. Lóval nyomtatni járt. Dajkám soha ki a földbe dolgozni nem járt. Elég volt neki a 13 gyermeket a világrahozni, nevelni. Majd, amikor cselédek lettek, a ruháikat mosni, karbantartani. Öregapám elmesélte többször is, hogy fiatal korában még az Aradi utca nem volt kikövezve. De már akkor is országút volt, a városon átvonuló szekerek az utca közepéből annyira kihordták a sarat, hogy az utca közepén végig állt a víz esős időben és a gyalogosok is csak a falak tövén jártak. Amikor töltötték, az utat építették, a munkákban részvett. Többször elmesélte azt is, 6 éves gyerek volt 1848-ban, a bánáti szerbek a fehérháznál jöttek át a Maroson. A makóiak előre hírét vették és kaszahegyekkel, vasvillákkal mentek a fogadásukra. De azok már akkor kovás puskákkal voltak felszerelve, és amikor elkezdtek durrogatni, a makóiak megijedtek és elkezdtek visszafelé szaladni. Egy azonban közülük felbukott a bő gatya szárban és elkezdett jajgatni. Jaj, Istenem, én már megsebesültem, testvérek ne hagyjatok itt, pedig semmi baja sem történt. Jót derültünk rajta. Sokat mesélt a teknőkaparóról. Együtt volt vele részes. Egyszer éppen végeztek az aratással, szombat délután volt. A vontatók lekötözve, a tarló felgereblyézve. A lovak a kocsi előtt befogva, hogy a gazda hozza a részeseket haza, amikor hirtelen nagy fekete felhővel vihar támadt. A vontatókat megcibálta, egy részét széjjel hányta, a tarlót ismét teleszórta búzaszállal. A részesek nagyon mérgesek lettek, hogy most ismét foghatnak hozzá összetakarítani. A teknőkaparó nyugodtan mondta nekik, menjetek csak haza, majd én összetakarítom. Ők eljöttek, amikor az igási úton a város felé közeledtek, egy forgószél jött hátulról rájuk és elkerülte őket. Nékik a szemük-szájuk tele lett porral, a kalapokat fogták, hogy a forgószél el ne vigye, közbe egy éles csikónyerítést hallottak. A teknőkaparó háza Honvéd szélén volt. A kocsival ott jöttek el a háza előtt, hát már akkor a kapu előtt ült. Megálltak, mondták néki, te hogy kerültél ide. Azt mondta, hát nem hallottátok az Igási úton, amikor a forgószélből a csikó rátok nyerített, hát én voltam. És kérdezték, mi van a vontatókkal? Legyetek nyugodtan, minden rendben van. így mesélte öregapám, mi hiába kételkedtünk benne, ő állította, hogy így volt. Még nagyon sokat mesélt a teknőkaparóról. Hogy az öregapám nagyon rendes és szorgalmas és becsületes ember volt, azt tudom és állítom. Ma sem tagadom meg, hogy a véréből való vagyok. Gyerekeit, a fiúkat iskolába nem járatta, akkor nem volt kötelező. Hatéves korukba elállította őket. De amikor elállította őket, megnézte, hogy kihez állítja. És meg is mondta a gazdának, öcsémuram vagy bátyámuram, ahogy illett, én nem azért neveltem ám ezt a gyereket, hogy lábakapcája legyen. Én kimegyek ám a tanyára, és megnézem, hogy ád neki enni. Vagy hagyja-e aludni? Vagy van-e módja tisztálkodni? És úgyis cselekedett. Mikor merre dolgozott a határba, amelyik fia arra szolgált, meglátogatta. Igencsak úgy csinálta, akkor ment, amikor a gyerek kint volt a jószággal. Körösztül ment a földeken. Először a gyerekhez. No, fiam, hogy vagy? Mutasd a kezedet, mutasd a lábadat! Mikor ettél? És akkor ráparancsolt, szót fogadj! Rendesen