Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)

Függelék. Diós Sándor: Makó város élete Ferenc József uralkodása alatt - Makó virágzásnak indul

zak tanítói annyira beléjük oltottak, úgyszinte vérükké vált évszázadokon keresztül: a tisztesség, a munka, a becsület, a szorgalom, a takarékosság. És az a társadalom, azokat a tagjait, aki ezeken az erényeken túléltette magát vagy semmibe vette, szinte kiközösítette magából. De a társadalomnak azokat a tagjait, akik tehetségüknél fogva nem tudtak ezeknek a feltételeknek megfelelni, nem dobta ki magából, ha a társadalmi összetartozás nem állt azon a fokon, hogy ezeket össze tudja fogni, mégis szép és nem lebecsülendő volt az a gondoskodás, ami akkor szinte társadalmi kötelessége volt a tehetősebbeknek, hogy a szegényebbekről gondoskodjék, és az nem merült ki csak alamizsnáskodásból. Minden tehetősebb háznak meg volt a maga szegénye. És erre semmi külső erő nem kényszerítette, de a belső erkölcsi erő, ami a vérébe volt oltva, annál inkább. Az a szegény, nagy családos ember annál a gazdánál vagy erősebb, tehetségesebb kertésznél, ahol nyáron megkereste maga és családja részére a télire valót, télen se maradt magára. Meglátogatta a nyári kenyéradóját és mindig akadt valami munka, aminek a díja fedezte a téli mellékkiadásokat. Nehéz nékem az intenzív, mindent átfogó tényezők között különbséget tenni. Hogy tulajdonképpen melyik a fontosabb, mégis a hagymát hagytam utoljára. Pedig talán ezzel kellett volna kezdenem. Mert az előbb leírt tényezők hiába állottak volna fenn, ha a hagyma nem lett volna, Makó a jólétnek arra a fokára, amire feltornázta magát, a hagyma nélkül nem jutott volna. De viszont ugyanezt elmondhatjuk az előző tényezőről is. Az előbb leírt három tényezőre együttesen föltétlen szükség volt ahhoz, hogy az akkori Makó az akkori népsűrűséggel, azzal a földterülettel, ami akkor rendelkezésére állott, a fejlődésnek azt a fokát elérje. Na, de nézzük a hagymát. Amint Szirbik Miklós leírásából tudjuk, a makóiak a hagymát a kipusztult szőlők helyén kezdték termelni. És azt is tudjuk, hogy ezek a kis szőlőföldek milyen értékesek voltak. De azt már nem írja a krónika, hogy ezek a szőlőföldek nemcsak azért voltak olyan értékesek, mert a hagymatermesztés jól jövedelmezett, hanem azért is, mert a kertészek szaporodtak ugyan, de földterületüket nem tudták növelni, mert a szőlők határait nem tudták növelni. Viszont a város körüli földek legelőterületül szolgáltak. A megmunkált földek határa a városhoz legközelebb nyolc-kilenc kilométerre volt. Itt kezdődött a tanyák széle. Mármost akármilyen szorgalmas volt a makói kertész, azt nem tudta megtenni, hogy ide tavasszal talicskával kitolja a vetőmagot és ide kijárjon azt megmunkálni és a termést betakarítani. Ezért volt hát égetően szükség arra, hogy a város körüli legelő földeket felparcellázák, amire az 1860-as években sor került. Minden kertészház után mértek egy járandót, 2200 ü-ölet. Ez adott új lendületet a hagymatermesztésnek. Megszaporodott a hagymatermelők száma. A makói kertészek megsokszorozódó erővel láttak hozzá a földdúrásnak. Hiszen tudjuk, azelőtt is kisásóval ásták meg a hagymaföldeket. A hagymatermő terület földjének a megmunkálásának a módja még nagyon soká ez maradt. Mégis ezután rohamosan növekedett a hagymatermesztés. Rohamosan nőtt a lakosság jövedelme. Rohamosan szaporodott a város lakossága. Még vasút nem volt. A termést a már akkor lovasodni kezdődő kertészek összetársulva, összeállva 8—10 kertész egy-egy alkalomra vitték el Bánátba vagy Erdélybe, vagy itt helyben adták el az akkor már elszaporodott kofáknak. Akkor tergovácoknak nevezték őket. A trianoni békéig, de különösen az első világháború kezdetéig a makói kertésztermékeknek nagy része kelet felé, Bánátban és Erdélyben talált gazdára. Hogy ezekbe a körülményekbe, viszonyokba, hogy kapcsolódtak bele az én elődeim, hogy élvezték ezeknek hasznát, és hogy tudták a makói hagymát a maguk javára fordítani, a következő írásommal azt kívánom érzékeltetni. 59