Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)
A Diós család - A Diós család az utódok emlékezetében
A hagymának vízválasztó szerepe lesz. Aki vállalta vele való küszködést, az intenzív, kertészkedéssel járó önsanyargatást, sőt önkizsákmányolást, megvolt a lehetősége, hogy kis- vagy középparaszti szintre emelkedhessen. Ezt Diós Sándornál szemléletesebben aligha lehetne megfogalmazni: „A szolgamódtól való szabadulást Makón a hagyma jelentette." Diós József fiait hat-hét éves koruktól elállította cselédnek. Látástól-vakulásig dolgozniok kellett, de nem a munka volt sohasem a panaszos, hanem a gazdának a cseléd iránti embertelen magatartása. Veszett Bíró felesége lepénnyel csalogatta a kis Diós Mártont: — Gyere, kisfiam, kanásznak, ilyet öszöl mindig, lepényt öszöl, ha elállsz hozzánk. Amikor elment hozzájuk, a járandóságba ígért bakancsot se vették meg. Erzsébetkor leesett a hó, és mezítláb szaladt haza a dáli tanyából a kis kanász. Istenes Kúszék már nem az istállóban, hanem a konyhában altatták, naponta vitt be magának friss szalmát, de amikor a szél a szabadkéményen behordta a havat, attól kezdve a kuckóban csináltak neki helyet. A cselédek egy koszton voltak a gazdával. A szigorúság saját családjukra is vonatkozott. Nyalka Borka passzentos paraszt volt, Diós Károly nála szolgált. Az egyik alkalommal galambpaprikás készült, és mivel a galamb csőre nem volt levágva, a két lányának egy esztendeig nem volt szabad evés közben leülnie az asztalnál. Egy Kristó nevű szegény halász gazdalányt vett feleségül. Az asszony a férjének meg Diós Márton kiskanásznak minden nap puliszkát készített reggelire, maga meg kávét ivott. — Hallod-e asszony, hé, tán égy koszton lönnénk, vagy mi. Az asszony nem szólt semmit, de másnap megint puliszkát főzött, magának meg kávét. Ezt a férj megint szóvá tette, mire ő megjegyezte: — Bérösnek, kanásznak jó a. Erre a gazda letépte az asszonyról a ruhát, lefogta és szólt a kiskanásznak, kenje csak oda a hasára a puliszkát. A forró étel jól megégette a bőrét. — Az anyád Istenit, béres vagyok én? Attól kezdve egy koszton voltak. A béresgyerekeknek legkevesebb három váltás fehérneműjük volt: egy rajta, kettő pedig úton. Vászon tarisznyában vitte a gazda a tanyáról a városi házhoz haza hetente a szennyest a béresgyerek városban élő szüleinek, vasárnap kellett érte menni, illetőleg vinni a tisztát. A cseléd járandóságából a szappant és az izéket felhasználta az anyjuk a mosáshoz, de a pénzbeli keresethez soha nem nyúltak. Azt kiadták kamatra, mivel akkor még bank nem létezett Makón. Házasságkötéskor ebből az összegyűjtött pénzből indultak az életnek a fiatalok. Diós Károly kamatra kiadott pénze odaveszett, de azért az apja neki is vásárolt egy kis házat. Diós Márton — Diós Sándor édesapja — szívós, zömök, vaskos ember volt. Amikor ment el katonának, elszaladt Károly bátyjához is elköszönni. Éppen arról beszélgettek a szomszédokkal, hogy Márton egy köböl búzát (120 liter, 95 kilogram) egyedül felvesz a vállára. — Térullad van szó, öcsém. Az öreg Samu bácsi nem hiszi el, hogy fölvöszöd a vékábul a zsák búzát. A vékában való állás a feladat nehezítését jelentette, így nem lehetett a zsák felvételénél meginogni, toporogni. Az öreg Samu bácsi ajánlatot is tett: — Mérjük ki a köböl búzát, oszt ha el tudja vinni, vigye, az üvé. Beállt a vékába, a zsák kívül. Nekihajlott, föl a vállra, és már vitte is a kapu felé. Samu bácsi rítt. 35
