Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)

A Diós család - Az első nagy hagymás nemredék

— Öcsém, hozd vissza a búzámat, mer nincs cipónak való. Mos mán látom, milyen erős vagy. — Visszavitte. Sokáig szolgált Borbáséknál, nagyon meg volt elégedve a gazda vele, ezért egy tanyát ígért neki. Amikor a katonaságtól hazajött, elment meglátogatni volt kenyér­adóját, aki elmondta, hogy a kukoricamorzsoló milyen csúnyán odacsípte a kezét. A viccelődést kedvelő Diós Márton azt találta mondani: — Elég baj, hála Istennek. — Ezért adjak neköd tanyát? Eriggy a fenébe! — kizavarta a házból. így azu­tán saját erőből kellett megalapoznia életét. Az első nagy hagymás nemzedék Diós Márton huszonöt éves korában házasodik meg. Cselédeskedése idején a szemtermelő tanyai üzemformát ismeri meg. Eszményének Borbásék tanyai gazda­ságát tekinti, mégis sok száz és ezer makói agrárproletárhoz hasonlóan felismeri a hagymatermelés adta távlatokat. Feleségének, Patkós Juliannának a szülei már hagymások voltak. Patkós Mihálynak volt először Makón egy járandó (2200 négy­szögöl) hagymája. Lányait nem állította el cselédnek, vigyázott erkölcsükre, szükség volt munkaerejükre. Mire férjhez mentek, megtanulták a hagymatermelés minden csínját. Patkós Mihálynak ekkorra 8 járandó (11 katasztrális hold) földje van, így olyan szakadék tátong a két család között, mint egy telkes gazda és zsellér között. Házasságukat ez a vagyoni különbség sohasem árnyékolta be. Házasségkötéskor a félre rakott cselédbérből 300 forintért megvásárolják a fia­talok részére a Perczel utca 43. számú kis honvédi házat. A bebútorozásáról már szó sem lehetett. Nem volt se asztaluk, se székük. Amikor az első gyermekük megszüle­tik, nincs egy szál tűzrevalójuk sem. A gyerek a teknőben alszik. Földet bérelnek, és közben járnak napszámba. Diós Márton nem értett a hagymához, ő csak negyven fillért kapott egy napra, a felesége ötvenet. Nagyon sokat dolgoztak, de szépen gya­rapodtak. Hol földet, hol bútort, majd tehenet, lovat, kocsit, ekét vásároltak. Ebben az időben a hagymások a talicskát kezdték felcserélni lovas fogattal. Diós Márton a lóval való bánásmódot megtanulta Borbáséknál, tovább gyakorolta a katonaságnál, amikor báró von Szilvinyi osztrák orvos tiszti szolgája volt. Magá­nak csak olcsó lovat tudott vásárolni, ezért a dacos jószágot be kellett törnie. Elhaj­totta Battonyára, a vásárba. Végig esett az eső. Nem adott neki se enni, se inni. Amikor hazajött, ő megebédelt, de a lovat nem fogta ki. A kapu nyitva volt, újra és újra elment, majd behajtott. Ez órákig így ment. Azután soha nem kötözködtek to­vább. A lovai Sándor és Pista névre hallgattak, mint a gyermekei. 1915. márciusában Honvédból beköltöztek a Batthyány utca 53. számú házba (ma Erdei Ferenc tér 11), rangos helyen, a legelismertebb hagymások körében vásá­rolt házat. Emberi magatartása alapján is felnéztek rá. Rendes gondolkodású volt. Soha egy kétértelmű szót nem mondott. A legnagyobb káromkodása: „Az anyátok ebad­táját." Szerette a tisztaságot és a rendet, például csizmáját piszkosan sohasem tette le, hegyes késsel még a fugját is naponta kitisztította. A piacra mindig tiszta fehér ingben ment ki. Fiai neveltetésével sokat törődött. Azt tartotta, parancsolgatni kell a gyereknek, mert rosszba töri a fejét. Előfordult, hogy olcsó fuvarokat vállalt, csakhogy foglalkoztatva legyenek fiai. Csavarogni és visszabeszélni nem volt sza­bad. Megkövetelte a munkát, de jól el is látta őket. Munkában mértéktartó volt. Hat óra előtt nem igen keltek fel, ebéd után a fél óra pihenő kötelező volt. Húsz hold földet sikerült összeszednie. 36

Next

/
Thumbnails
Contents