Varga Dezső: Espersit János és baráti köre. A Makói Múzeum Füzetei 23. (Makó, 1979)

„AZ IDŐ ROSTÁJÁBAN" - Szabó G. László megnyitó beszéde

véseiből születtek, a hivatalos kultúrpolitika teljes közömbössége mellett, sőt sok esetben akadályozása, gáncsoskodása ellenére. Makó haladó gondolkodású polgári értelmisége egy kuruc rebbellis szellemi légkörben nőtt fel. A dualizmus idején Justh Gyula függetlenségi mozgalmában kereste a cselekvés lehetőségeit, századunk első évtizedeiben pedig rendíthetetlen harcosa lett a köztársasági eszmének. E radikális polgári csoportok 48-as plebejusi szemléletük ellenére sem jutottak el a proletárforradalom igenléséig. Pedig Makón aktív és erős volt a munkásmozgalom is. A múlt század 80-as éveitől kezdve rendszeressé váltak a munkásmozgalmi gyűlések. Május elsején minden évben az elégedetlenkedők sokasága vonult fel politikai jogait követelve. A tanácsköztársaság idején tömegek sorakoztak fel a munkásmozgalom mellett, és sokan az ellenforradalom idején sem békéltek meg. A 20-as évek kommunista pöreiben nagyon sok makói harcos járta meg a szegedi Csillag-börtönt, és a kommunisták mindvégig mozgató erőt képviseltek a Szociáldemokrata Pártban és a szakszervezetben, sőt a szélesebb népfrontban is. A város sajátos politikai tradíciói embert formáló kohóként alakították az itt élőket és az ide sodródó idegeneket is. A város szülöttei közül Diósszilágyi Sámuel, Kiss Károly és Bittó Gyula nevét említem. Az ide települők közül Könyves Kolonics Józsefet, Kesztner Zoltánt és Fried Ármint. Az utóbbiak sorából kiemelkedik egy különös egyéniség alakja, Espersit Jánosé, aki a század első évtizedeiben nemcsak a város haladó polgári mozgalmainak járt az élén, de művészettörténetünk, irodalomtörténetünk is a mecénások egy kései típusát örökítheti meg alakjában. Politikai törekvéseit talán a legjobban kifejezi az 1913. április 14-i esemény, amikor házában — a debreceni trónfosztás évfordulóján — az országos köztársasági párt közgyűlésének adott helyet, amelyet az épületbe behatoló rendőrség oszlatott fel. Irodalomtörténeti szerepe többrétű: kapocs volt az ellenforradalom elől magányába húzódó nagy költő, Juhász Gyula és a pályáján akkor induló fiatal diák, József Attila között. Espersit Jánosé a kétségtelen érdem, hogy József Attila — kora legnagyobb költőjének — Juhász Gyulának baráti támogatásával, biztatásával indulhatott el költői útján. Megfordult itt gyakran Móra Ferenc is, akinek ugyancsak ebben az évben ünnepeljük 100 éves születési évfordulóját. Háza nyitva állt minden tehetség előtt, s azok sohasem üres tarisznyával mentek tovább, hanem szellemiekben gyarapodva és gazdagodva. Az ellenforradalom terrorja idején pedig valóságos oázis lett ez az épület: meghitt barlang az alkotóknak, menedékhely az üldözötteknek. Juhász Gyula vall a legmelegebb hangon e házról és gazdájáról: „Ez a nagyon kedves, minden gondolatomat kitaláló és minden szeszélyemet honoráló mecénás nem volt se gróf, se báró, még csak bankár sem volt, sőt ellenkezőleg. Költő volt az én pártfogóm, aki szép versek írása helyett szép dolgokat művelt egész életében; az igazságot kereste és védte, a szabadságot imádta és akarta..." Számtalan vers és jó néhány prózai alkotás született Juhász Gyula tollából, a képekkel és könyvekkel zsúfolt, ihletet adó dolgozószobában. Szegedre költözésével sem szakadtak meg a barátság szálai. Vissza-visszatért Espersit Jánoshoz, második otthonához és Makó város szerető közönségéhez. Minden évben házában látta vendégül — olykor 2-3 hétre is — barátja, s ugyancsak Espei sit által szervezett irodalmi esteken élvezhette Makó művészetkedvelő közönségének felé áradó szeretetét.* * Vö. Péter László: Espersit János. Bp. 1955. 53