Varga Dezső: Espersit János és baráti köre. A Makói Múzeum Füzetei 23. (Makó, 1979)

„AZ IDŐ ROSTÁJÁBAN" - Szabó G. László megnyitó beszéde

Ugyanilyen meleg otthonra, baráti sőt családi légkörre lelt a 16 esztendős József Attila, akinek éppen erre a melegségre és családiasságra volt leginkább szüksége. József Jolán ez idő tájt meglátogatta Attilát Espersitnél, s érdekesen írja le ezt a különös mecénást és sajátos környezetét: „A derék és páratlan ember valóban megható szeretettel vette körül Attilát. Nem tudom, mi fogta meg először a szívét, a fiú vonzó lénye, ami mindenkire hatással volt, vagy a korához képest csodálatra méltó okossága, sugárzó intelligenciája, vagy csak a „költő". Mert még nem találkoztam emberrel, aki annyira szerette volna a verseket, mint ez a szorgalmas, szürke makói ügyvéd. Ám Espersit doktor csak kívül volt szürke." József Attila az Espersit házban nemcsak szeretetet és megértést kapott, hanem szellemi indíttatást is. Nem véletlen, hogy az ifjú poéta „Maros-menti Konstantinápolyinak nevezte Makót. Itt tisztult szemlélete, mélyült költői mondanivalója, csiszolódott stílusa. Kedvére vitatkozhatott versről, regényről, drámáról. A gimnáziumban szerzett tudása, ebben a másik iskolában, „a jó öreg komák" társaságában mélyült el. Itt ismerkedett meg Juhász Gyulával, s e ház baráti társasága segítette első verseskötete, a „Szépség koldusa" kiadásában. Amikor 18 éves korában elhagyja a kisvárost, így búcsúzik Makótól: „...én már meg sem kérdem, hogy többet ér-e a rideg öröklét az egész világ — kicsi városomnál." Az ide látogató vendég e szobák falain láthatja majd irodalmunk jeles alkotóinak életéről, munkásságáról, kapcsolatairól tanúskodó dokumentumokat. Az egykori fényképekből, levelekből, plakátokból és újságcikkekből kultúrpolitikai koncepciók, közös céloktól vezérelt barátságok és a századelő kisvárosának mozgalmas szellemi élete körvonalasodik. Bízom abban, hogy jó adalék ez a magyar kultúrtörténethez és nagyon remélem, hogy megyénk közoktatási intézményei is jól fogják majd hasznosítani az oktatás folyamatában. Kedves Elvtársak! Espersit János nemcsak mint az írók pártfogója, költők istápolója, de mint művészetrajongó is különös és kiemelkedő egyéniség volt. Mindenekelőtt jellemző rá, hogy irodalomban és festészetben egyaránt voltak önálló próbálkozásai: maga is verselt és festegetett. „A művészet a kultúra virága; a művészet életünk megkoronázója és beteljesülése" — írta egyik kéziratos tanulmányában, s ez a rajongás a művészetért és irodalomért adta meg élete értelmét. Makó neki köszönheti képzőművészeti kultúráját. Ő rendezte a város első képzőművészeti kiállításait vásárhelyi művészbarátainak műveiből, akikhez — még vásárhelyi tartózkodása idejéből származó — meleg barátság fűzte. Rudnay Gyula, Tornyai János, Endre Béla, Pásztor János, Károlyi Lajos személyes jó barátja volt, őket is gyakran vendégül látta. írók és festők adták egymásnak a kilincset, nem is érezte jól magát, ha legalább egy író, költő vagy festő vendége nem volt. E ház, melynek gazdája nevéhez fűződik az a kezdeményezés is, amely három éven át nyaranta a makói művészetelep működésében és őszi tárlataiban valósult meg, elhozva e vidéki városkába a nemzeti festészet akkor legegészségesebb iskolájának, Rudnay tanítványainak művészetét. Az 1925-ös újévi cikkében írta, hogy Rudnay Gyula szívesen jönne Makóra tanítványaival, ha a város közönsége támogatná munkájukat. Fölhívása nem maradt meddő: a város értelmiségi rétege — a háború 54