Varga Dezső: Espersit János és baráti köre. A Makói Múzeum Füzetei 23. (Makó, 1979)

„MA NEKED ZENGEM ELSŐ SZABAD ÉNEKEM" - Móra Ferenc: Levél — Makóra

23. Móra Ferenc: Levél — Makóra Először úgy volt, hogy özv. Nacsa Andrásné nagyságos asszonynak címezem ezt a levelet, aki nagy jót tett velem a múltkoriban. Ugyan tán nem is velem, hanem Szegeddel, amelynek a képét akkor viseltem. Most már félreértés veszélye nélkül mondhatok ilyen nagyot, amit egy héttel ezelőtt még nem vakmerősködtem volna leírni. Ezért most is siettem hozzátenni, mielőtt ijedelem lenne belőle, hogy olyan szakmában képviselem én Szegedet, amelyikből nem származhat semmi veszedelme, még ha kompromitálnám is: in archaeologicis. Csontokban, amelyek már a kutyának se kellenek — legföljebb a disznó túrja ki őket — és cserepekben, amelyeket évezredekkel ezelőtt vagdostak ősanyáink ősapáink fejéhez. S a felelősséget nem is egyedül viselem ebben az ártatlan szakmában sem, osztja velem Banner János barátom, az egyetem ásató régésze. Véleményeltérés csak annyi van köztünk, hogy ő az ősférfiakat pártolja, mert még fiatalember, én pedig az ősasszonyoknak fogom pártját, mint öregemberhez illik. Elég az hozzá, hogy egy kiszombori kubikus behozott a múzeumba a tavaszon egy görbe bögrét, amit bizonyosan valami kancsal gölöncsér szerkesztett az ántivilágban. Beszámolt róla, hogy innen meg onnan való, lesz ott több is, ahol ez volt. Örvendetes tudomásul szolgál. Igen ám, csakhogy az a hely állami út, amit télen Ínségből nyesegettek s azt állami engedély nélkül nem lehet tovább nyesegetni. Ez már kevesebb örvendezéssel vétetett tudomásul. Tapasztalatból tudom, hogy hivatalos helyeknek a régészet nem sokat köszönhet. Még az a jó, ahol a hivatalos urak nem érdeklődnek, mert ahol érdeklődnek, ott leginkább aggatódznak, kötözködnek. Hogy mért azt nem tudom. Hogy rossz akaratból tennék, nem hiszem. Inkább gondolom, hogy ez csak olyan úri passzió, olyan „majd megmutatom annak a csontszedő zsidónak". S mivel a Kaukázusban sincs annyi nagyhatalmú úr, mint nálunk a régészeti pálya megrögösödik már az első lépésnél. Be kell vallanom, hogy Makóról olyan nagy meglepetés ért, amilyenben közigazgatási viszonylatban ritkán van részem, s ami maga megérdemelne egy levelet. Elküldtem a kérvényt a makói államépítészeti hivatalhoz állami út felbontásának engedélyezése tárgyában. De mint óvatos ember, egyben megkértem Diósszilágyi Samut is, a kórházi fölorvost — mert ez a főorvos értelmes címe ott, ahol alorvos is van — hogy ne sajnáljon értünk egy-két jó szót szólni. Nem csak az irányban, hogy megadassák az engedélyt, hanem, hogy ide is érjen három hónapon belül. Mert úgy gondoltam, hogy ez a terminus felel meg Makó földrajzi távolságának, arányítva ahhoz, hogy tudok helybeli hivatalokat, ahol hat hét alatt mondanak bát vagy bűt. (Igaz, hogy olyan hivatalt is tudok, amelynek első hivatali elődöm Reizner János tette föl a kérdést 1900-ban s tán még az utódom is reszketni fog érte, hogy hátha nemet mondanak.) Egyszerre ment el a két levél s harmadnapra már itt is volt a fölorvos úr válasza. Az volt benne, hogy az államépítészeti hivatal engedélyét már másnap meg kell kapnom. Mert mire ő elment a jószándékával pedig igen iparkodott vele, akkorára már postára is tették a választ. A főovros úr szavára mindig mérget lehet venni — nem akarom megbántani a többi doktorokat az övékére is lehet — most is úgy volt, ahogy írta. Mire a levele megjött, akkorára már föl is tarisznyásztuk egymást a személyem körüli miniszterrel, kinek neve János. Indultunk volna is már, ha meg nem állít bennünket a levél utóirata. — Az engedély tehát megvan, de autó, sajnos, nincs. Ez nem úgy volt értelmezendő, hogy az államépítészeti hivatal nem ád autót az 3» 35