Varga Dezső: Espersit János és baráti köre. A Makói Múzeum Füzetei 23. (Makó, 1979)
„MA NEKED ZENGEM ELSŐ SZABAD ÉNEKEM" - Móra Ferenc: Levél — Makóra
engedély mellé, hanem, hogy a doktor nem ád. Mert ő szokta adni, a magáét, minden reggel és minden este már jó valahány esztendő óta, hónapokon keresztül, koszttal, kvártéllyal együtt s ez külön fejezet a makói vidéki ásatások történetében. A kiszombori hunok, gepidák, avarok és a honfoglaló magyarok föltámasztásának dicsőségében neki több része van, mint nekem, sőt talán több, mint maguknak az itt fölsorakoztatott vitézkedő nemzeteknek. Koszt, kvártély, szeretet az idén is kiutaltatott, azonban autó nélkül, mert az autót leépítette a doktor úr. Hm, hát mi lesz most? Nézzük csak a blattot. Már mint a Messtisehblattot, a katonai térképet. Mennyire van az a kiszombori tetthely Makótól. Hat kilométer egy kis föllel. Akkor a kutya se sánta. Napközben az ásató ember úgyis ácsorog hatkilométernyit, hat kilométernyit meg guggol. Ehhez képest csupa üdülés reggel meg este hat kilométernyit sétafikálni. Tettünk ennél nagyobb utakat is, amióta a város rájött arra, hogy a gyaloglás jót tesz a múzeumigazgató egészségének, ennélfogva megvonta tőle az autót. No nem ilyen ridegen abban a formában, hogy amit a város ásatásokra ád a múzeumnak, azt a múzeum fizesse vissza a városnak autódíjban. Szóval a „macska megvan, de hol a hús?" — Hát akkor gyerünk, János, az apostolok lovain, — hanem nini, van itt még egy utóirat, fölé is van írva, hogy „okvetlenül elolvasandó". — Most értesülök róla, — írja a doktor — hogy özv. Nacsa Andrásné makói lakos, aki hallott róla, hogy ásatni készülsz a környéken, kocsit, lovat szívesen bocsát rendelkezésedre az ásatás egész tartalmára. Úri hintó, pompás lovak, jó kocsis, — Liebchnem, was willst du mehr? — így aztán, özv. Nacsáné lovait befogván a kultúra szolgálatába föl is ásattuk az állami utat, megrendeztük a hunok encsembencseit — majd ha lesz hol mutogatni őket, meg is mutatjuk a szegedi nemzetnek. Egyelőre azonban csak ott tartunk, hogy köszönő levelet kellene írni özv. Nacsa Andrásnénak, akinek igazán nincs semmi köze a szegedi múzeumhoz, valószínűleg nem is látta soha, épp úgy, mint ahogy gondolom, engem se látott. Én is csak annyit tudhattam ki őróla, hogy nem szegedi eredetű, — ugyan ezt anélkül is sejtettem. Szegedi eredetű ember még sohase követett el olyan könnyelműséget, hogy kocsiját, lovát felajánlotta volna a múzeum szolgálatára. Éppen készült a levél a makói mecénás-asszonynak, mikor megint hír jött a szomszéd városból. Levelezőlap, ezzel a szószerint ide másolt szöveggel: — Nagyságos Igazgató úr, szükségesnek tartom, hogy tudassam, hogy Makó város építtet egy emeletű iskolát a Főtér központján és itt az alapásás alkalmával egy igen régi temetőre találtunk és én több emberi csontot koponyát elraktam azzal a szándékkal, hogy igazgató úrt, ha talán érdekli átadhassam szíves válaszát várva, maradtam mély tisztelője Takács Imre munkás Sas. u. 6. sz. Harminc éve vagyok keze-lába a szegedi múzeumnak, de még itthon ilyen Takács Imrét nem találtam. Pedig ugyan kerestem. Tavaly megnyomattam ilyen értesítő levelezőlapot a magam költségén vagy ötszázat, megcímezve, fölbélyegezve, csak éppen a lelőhelyet kellett ráírni, s bedobni valamelyik postaládába. Kettőszázat már szétosztottam belőlük a határunkban, — egyetlen egy se érkezett vissza. ...Ezt a levelet pedig háladatos szívvel indítom Makóra, közelebbi cím nélkül, mindenki vegye ki belőle a részét, akit illet. Makói Friss Újság 1931. július 7. 36