Kelemen Ferenc: Régi idők – Régi emberek. Karcolatok Makó múltjából. A Makói Múzeum Füzetei 18. (Makó, 1976)

Régi emberek - Dr. Diósszilágyi Sámuel

sebb gazdacsaládból. Középiskoláinak végeztével a budapesti egyetem orvosi karára • iratkozott be, ahol 1906-ban oklevelet nyert, 1908-ban Makón orvosi gyakorlatot kezdett, 1913-tól városi orvos, 1920—62 közt pedig a helyi közkórház belgyógyászatának vezetője volt. Az első világháborúban katonaorvosként állt helyt. 1910—60 közé eső fél évszázad folyamán hallatlan energiával és hivatástudattal vett részt Makó egészség- és művelődésügyének előmozdításában. A sztetoszkóp és toll személyiségének emblémája volt. Mint orvos, 42 évi működése folyamán ezrek egészségét adta vissza, az anyák és csecsemők istápolására pedig a Stefánia Szövetség helyi szervezetét hívta életre. Mint kortárs, Tömörkény Istvánt, Móra Ferencet és József Attilát illetően olyan megállapításokat tett, amik az irodalomtudomány lapjain ma is helytállnak. „Hollósy Kornélia és a magyar opera" című műve a hazai ének- és zeneművészet egy korszakának hivatott monográfusává avatta. Népszerű orvosi cikkei az Urániában, tudományos írásai pedig a hazai és külföldi szaklapokban jelentek meg. Hosszú orvosi gyakorlatának tapasztalatait etikai igénnyel „Orvosi Intelmek" címen adta közre. Helyi vonatkozású, jobbára társadalmi és művelődési kérdésekkel foglalkozó cikkeit a makói lapokban publikálta. Ezeken felül a zeneművészet élvezője, értője és istápolója volt. A Stefánia Szövetség égisze alatt 1925—35 között rendezett magasszintű hangversenyek is az ő buzgalmát dicsérték. Makó közönsége így jutott abba a szerencsés helyzetbe, hogy a legkiválóbbak: Telmányi Emil, Dohnányi Ernő, Bartók Béla, Basilides Mária, Fischer Annie stb. művészetében gyönyörködhetett. Diósszilágyi Samu nemes értelemben vett lokálpatrióta volt, aki szeretettel ölelte magához azt a népet, melyből vétetett. Szülővárosának múltja és jelene mindig élénken foglalkoztatta. A helyi múlt eseményei mellett a folyó élet problémáit is számon tartotta. Nemcsak betegeinek pulzusát figyelte, hanem városa ütőerén is rajta tartotta kezét. Nem volt még egy személyiség Makón, aki annyira egynek tudta magát az itteni léttel, annak minden rezdülésével és kívánalmával, mint ő. Szeretetének palástjába ölelte földijeinek kicsijét, nagyját. Becsülte a nehéz munkában évődő, földet túró paraszti népet, és minden alkalmat megragadott érdekeinek szolgálatára. A napi politika zavaros tócsáit elkerülte. Ez nem jelentett nála elvi közömbösséget, mert nagyon is jól tudta, hogy melyik oldalon kell állnia. Fiatal évei során a Makón Justh Gyula szellemében virágzó függetlenségi eszmék emlőjén nevelkedett. A századfordulón Budapestre kerülve, megismerkedett a polgári radikalizmus törekvéseivel és azoktól — a jog, a törvény és az igazság jegyében — soha el nem tántorodott. Nyilván ebből a körülményből folytak későbbi politikai korlátai is. A megyei törvényhatóság és a városi képviselőtestület ülésein elhangzott higgadt megnyilatkozásai minden esetben a népi haladásának érdekében történtek. Túltette magát azokon a gáncsoskodásokon is, amik mint köztisztviselőt a munkássággal való kapcsolatai miatt kormányzati részről érték. A vörös szegfűt évekig hordta a gomblyukban, mindaddig, míg szükségét érezte annak, hogy haladó szellemét ezen az úton is dokumentálja. Már az első világháború előtt Diósszilágyi Samu — Gerő Géza, Espersit János, Kesztner Zoltán és Fried Ármin társaságában — élesztő kovásza volt annak a polgári radikális körnek, mely a függetlenségi pártnak közjogi harcát céltalannak tartotta a választójogi, szociális és nemzetiségi kérdés korszerű programja nélkül. Diósszilágyi anyagi körülményei lehetővé tették, hogy egyrészt gazdag könyvés képtárat gyűjtsön, másrészt minden jó ügyet — a többi közt József Attila neveltetését — hatékonyan támogasson. Szabad idejét mindig könyvei közt töltötte, rendszeresen olvasott, és így a tudomány és irodalom minden ágában átfogó tájékozódást szerzett. Kitűnő memóriája révén barátai élő lexikonnak tartották. 15