Hegedüs Géza – Péter László: Dobsa Lajos emlékezete. A Makói Múzeum Füzetei 13. (Makó, 1974)
HEGEDŰS GÉZA: Történelmi tragédiák
előtti Árpád királyról. 1840-ben Gyurmán Adolf, az akkoriban népszerű, nagyműveltségű újságíró sikert is ér el a színpadon IV. László című romantikus drámájával. Nemsokára Garay János is színjátékot ír ugyanerről a témáról Árbócz címen. De a téma izgatta Arany Jánost is, aki tragikus feszültségű versesregényt tervezett a királyi tragédiáról Édua címen, amely sajnos töredék maradt. És már a mi korunkban, 1938-ban Szántó György írt drámát A sátoros király címen a kalandos életű és halálú Árpádfiról. Dobsa tehát hálás témához nyúlt. Kun Lászlóról sokat tudunk. Egyénisége szemléletesen bontakozik ki kortársának, Kézai Simon mesternek krónikájából, és ha fenntartásokkal is kell fogadnunk az udvari történetíró túlzott elragadtatását, még hét évszázad távolságából is úgy tűnik, hogy ez a szenvedélytől cibált ifjú nem közönséges tehetségű ember volt. Ifjan győzedelmes hadvezér, aki államférfiúként igyekezett megoldani a kor egyik fő problémáját, hogy összebékítse, egy^néppé olvassza az egymással életre-halálra ellenségeskedő magyarokat és kunokat. O maga apai részről a magyar királyok leszármazottja, anyai részről kun volt. Politikai tervét a történelem idővel megoldotta, de abban a pillanatban sem a már földmívelő magyaroknak sem a még pásztorkodó kunoknak nem kellett a megbékélés, illetve egyik fél sem volt hajlandó engedményeket tenni. A kezdetben népszerű királyt saját alattvalói előtt ellenszenvessé tette kun barátsága, anélkül, hogy a kunok feltétlenül mellé álltak volna. Ebben a feszült társadalmi konfliktusban a szerelmi kalandokat egyébként is hajszoló szenvedélyes fiatalember valószínűleg egy szerelmi kalandnak esett áldozatul. Kun szeretőjét Éduának hívták; alighanem egy féltékeny kun vitéz ölte meg. Jó drámaíró tapintattal jól fel lehetne állítani az összeszövődött politikai és szerelmi bonyodalmat. Dobsa drámájában valóban van is feszültség, van is fordulatosság, de Lászlója alatta marad történelmi mintájának. Dobsa nem vállalja a felidézett nemzeti hős vesztébe rohanó szenvedélyét. Nála Édua a bajt hozó kacér asszony, a végzetes nő, a testet öltött érzékiség, de László valójában nem is őbelé szerelmes, hanem a tiszta, szemérmetes, fennkölt érzelmű Aydába 3. A dráma igazi hugoi romantikus játék, óriási szenvedélyekkel, cselszövésekkel, tűzpróbával, méreggel, királygyilkolással, Édua öngyilkosságával. Cselekményének középpontjában azonban mégsem a két egymásrautalt nép ellenségeskedése van, s nem a király tragikus igyekezete, hogy össszebékítse őket, hanem László ide-odahányódása a két nő között. Lelkében Ayda győz, emberileg megtisztul, de Édua megöli Aydát, a kunok megölik Lászlót, Édua megöli magát, László hü embere, Myze megöleti a király gyilkosait. Végül csak ez a Myze marad életben a nagy tervvel, hogy az ellenségeskedő két nemzetnek mégis egyesülnie kell. Ez a Myze fontos személy: nemcsak cselekménymozgató, hanem egyben rezonőr is, aki a szerző véleményeit fűzi schilleri-hugoi módon „kiszólásokkal" a cselekményhez. Ezek a kiszólások nagyon is fontosak voltak, politikai tartalmakat hordoztak, nemzeti öntudatra szólítottak fel, aktualizálták a középkori históriát. Közönség és kritika egyaránt lelkesedéssel fogadta a művet. Még az akadékoskodó Greguss is — aki igen indokoltan kifogásolta, hogy Dobsa gyengítette Kun László egyéniségét, a hiteles történelmi alak drámaibb, erőteljesebb volt — mégis úgy vélte, hogy amaz évek legjobb magyar drámája. És ha színpadi műként mára merőben elavult, mi is elismerhetjük, hogy a kor felettébb sekélyes drámaátlagában az irodalmi értékek közé tartozik. 3 Ezt a szerző kitalálta nőalakot a bemutató idején még Mandulának hívták, később, amikor a dráma megjelent, változtatta Aydára; nem lehet tudni, honnan vette ezt a se magyarok se kunok közt nem ismert női nevet; semmiképpen sem Verdi 1871-ben bemutatott operájából, hiszen a IV. Lászlót 1855-ben mutatták be, és 1857-ben jelent meg nyomtatásban. 28
