Péter László: Juhász Gyula elfelejtett makói verseiből. A Makói Múzeum Füzetei 3. (Makó, 1953)

Trombitaszó Az alkonyi Tiszán átszáll merenr/ön A takarodó trombita szava, Mint párját vesztett vadgalamb az erdőn S túl tornyokon borong haza... haza. A falu lelke zeng a trombitában Szilajon, mélán, árván, elhalón. Az ég pirul haragvó esti lázban, S a felhő rajta: hőit hattyú a tón. Makói Újság 1915. június 15. XII. évf. 142. sz. A falu lelke esd a trombitában. Mely magánosan búg, tram, trara. Városból szálló honifúgy ez haza. És elcsuklik a hang az éjszakában Egy hosszú, hosszú, fáradt altatóval. Mint a fiáért síró anyasóhaj. Reflektor Túl a Tiszán, az újszegedi parton Egy óriási szem nézi Szegedet, Száll vén tetőkre, fákra bús kitartón, És kémleli az esti egeket. A: nl ró Tisza fölé von szivárványt, l'j Hadak útját mély hun sír felett. I 'irrasztja a ráctemplom ódon álmái, Majd a Boszorkány-szigeten mereng. Makói Újság 1915. június 15. XII évf. 142. sz. Borzongva látják a poros akácfák, Hajlongva várják varjas jegenyék A néma partok lázas, nagy szemét. A Város alszik, ő imetten átszáll S egy bőgős hajó kormányán lebeg. Mint Elmo tűz komor gályák felett. Makói Újság 1915. szeptember 22. XII évf 227 sz. Katona Álla felkötve, keze összetéve, Már pihen szépen Ábrahám ölébe, Nyitott szemében őszi ég derűje, Kifáradt testén tépett csukaszürke. A milliókból egy, kik halni mentek, A neve senki, akit eltemetnek. Neki nem zengett operák zenéje, Finom, bús verseket nem sírt el az éjbe, Nem látta, nemes gót ilea csodáit, Duse mosolyát, mely szebb tájat áhít. Szivarja rossz volt és öröme olcsó. Most várja már a barna fakoporsó. Nem is halt liősi, égzengő rohamban. Csak köhögött, nyögött az ágyba* halkan. Csak levegőt kért és vizet, vizet még S nem látta már a bíbor naplementét. Mely mint dicsőség, áldás mint az ámen, KitündököU büszkén, de néki már nem! *így!