A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 5. (Szeged, 2009)

II. fejezet - Az izoláció jelentőségéről

érdemes különbséget tenni köztük. Az egyik közvetett (nem akaratlagos), a másik közvetlen (akaratlagos) károkozás. A törökkor második felében (a 15 éves háború után), továbbá a Bécs ostromától a Rákóczi-féle szabadságharc leveréséig (1683-1711) tartó időszak hadmozdulatai esetenként tudatos fairtással jártak (Fibrás 1975, Kaán 1939, Kiss 1939, Magyar 1960). A katonáknak és a szabadcsapatoknak kellett a fa a tüzeléshez, az alkalmi szállások kiépítéséhez, valamint az apróbb erődítésekhez. Gyorsan mozgó egységeknél arra sem idő, sem pénz nem volt, hogy a faszükségletüket szállítással oldják meg. A buckaközi fehérnyaras borókások lehetőséget kínáltak az ellenségnek a lesből történő rajtaütésekre. Ha az ilyen erdőfoltokat felgyújtották, a veszély megszűnt. Munkahipotézis szintjén megkockáztatható, hogy a kiskunsági homokhát délkeleti felében -a fás vegetáció csaknem teljes hiánya miatt- nem voltak jelentős mértékű bozótégetések. A nekibuzdult hadfiak jobb híján a „meglátogatott" település haszonfáit tüzelték fel. Kiss Ferenc (1927) -a forrás és az időpont megjelölése nélkül- közli az alábbi feljegyzést: „Egy szomszédos városban a múlt Török háborúban a benne tanyázó (magyar) katonaságnak téli időben adandó tűzifának szűke miatt, a Kertekből és Szöllőkből kéntelenített a gyümölcsfákat kivágatni. " Az izoláció jelentőségéről A történeti összegzés végén mindenképp szólnunk kell a természetes és természetközeli területek egyre fokozódó izolációjának a veszélyeiről is. A Délkelet-Alföldön azok a területek maradhattak fenn viszonylag természetes állapotban, melyeket nem lehetett gazdaságosan hasznosítani. Az utolsó 150 évben minden arra alkalmas földet felszántottak, a gyengébb minőségűeket beerdősítették, szőlőt telepítettek rajtuk, vagy a túllegeltetéssel retardált, faj szegény „kulturgyepekké" silányították. A Délkelet-Kiskunságban fellelhető természetes, vagy természetközeli élőhelyek eltérő flórájuk és faunájuk ellenére, egyvalamiben nagyon hasonlítanak egymáshoz. Foltjaik, kevés kivétellel, mezőgazdasági monokultúrába ékelődnek. Ezekben a környezetüktől merőben eltérő biotópokban sajátos törvényszerűségek érvényesülnek. További sorsukat alapvetően két tényező határozza meg, a honos fajok kihalása, és a kívülről jött elemek betelepedése. Ha a kihalást konstansnak vesszük, a betelepedés, pedig a szomszédos „kulturterületekről" történik, akkor a diverzitás egy idő után törvényszerűen csökkenni kezd. Ami talán ennél is nagyobb baj, hogy szélesebb ökológiai tűrőképességüknek köszönhetően,