A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 5. (Szeged, 2009)

Függelék - Területleírások (1. sz. melléklet)

A terület rövid leírása Egykori természeti kép (történeti adatok) A Szeged városának külső legelőövezetébe tartozó Alsóvárosi puszta az 1841-44es Giba Antal féle térképen széles megszakítás nélküli sávban húzódott a mai Pusztamérges község keleti határától a Kőrös-érig. Leszámítva a környék „legrettegettebb" homoksíványainak a XIX. század elején történt fásítását, a tájkép nem sokat változott az 1700-as évek vége óta. (Lásd Giba Antal 1778. évi térképét, továbbá az I. Katonai Felmérés vonatkozó lapjait (1783: Coll. XVII. Sect. 31., Coll. XVI., Sect 32.) A Baromjárás helyén homokbuckákat és vízjárta semlyékeseket egyaránt találunk. Az egybefüggő, helyenként szállásokkal, gémeskutakkal tarkított Alsóvárosi puszta elaprózódása már 1852-54-ben megkezdődött (Juhász 1989). Jakabffy Lajos 1919-ben készült térképén már csak egy kiterjedtebb legelő látható, amibe beletartozott a Baromjárás is. Ennek nyugati határa megegyezett a mostanival, keleten magába foglalta a tóként ábrázolt ásotthalmi Bogárzót. Északon telepített homoki erdők, délen a Bajai országút határolta. Kiterjedése kb. négyötszöröse lehetett a jelenlegi gyepnek. 1922 és 1926 között tovább parcelláztak, így csak a nyugati részén maradt nagyobb egybefüggő legelő (Juhász 1989). Területe még mindig legalább kétszerese volt a mainak. Az 1970-es években a TSZ-ek megerősödésével új fejezet kezdődött a terület életében. A Bajai országúttól északra egyre nagyobb részeket vontak be a müvelésbe. A hasznosítás kezdetben a kordonos művelésű szőlőtelepítést jelentette. Ehhez gondosan „legyalulták a talaj egyenetlenségeit". Az 1980-as években a Dél-Alföld legnépesebb ürgetelepe helyén szürkenyár (Populus canescens) erdősáv létesült. A nélkülözhetetlen ragadozómadár tápláléknak számító kisemlősök elpusztítását azzal magyarázták, hogy azok várai veszélyeztetik a legelő szarvasmarhák testi épségét. (A valóságban egyetlen haszonállat sem lépett ürgelyukba, következésképp a lába sem sérült meg.) 2004ben, egy szisztematikus terepbejárás során már csak néhány elhagyott üreget találtunk az egykori „nagykolóniától" északnyugatra. A történetben a vége a legszomorúbb, a szarvasmarha legeltetés a gyászos emlékezetű „rágcsálóirtó hadművelet" után három évvel végleg megszűnt. A birkatartás újjáéledése 2000-ig váratott magára. Úgy tűnik ezen a humuszban szegény homokon viszonylag kevés mezőgazdasági kultúra rentábilis. A szőlőt elöregedése után felszámolták, helyére lucernás került. A korai kiritkulás és az intenzív gyomosodás jelezte, hogy ennek a meglehetősen igénytelen takarmánynövénynek is jobb talaj kellene. Nem meglepő tehát, hogy az esedékes újratelepítés helyett, az egész lucernaföldet kiszántották.