A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 5. (Szeged, 2009)

V. fejezet - A homokvidék kutatásának hőskora (1825-1915)

A homokvidék kutatásának hőskora (1825-1915) Az általunk vizsgált homokvidék habitusára vonatkozó első utalásokat Vedres Istvánnak (1825) „A sivány homokság használhatása" című, immár klaszszikusnak számító, könyvében találjuk. Ugyanitt olvashatunk a kezdeti fásítások fafajairól és az erősítés gyakorlati kérdéseiről is. Hasonló tartalmú ismereteket közöl Rosinszky Béla alerdőfelügyelö 1881. évi jelentése (Rosinszky 1881). A nem erdészeti indíttatású botanikai felmérések valamikor a XIX. század végén kezdődtek. Pap János, a Kegyes-tanítórend (Szeged) Városi Főgimnáziumának néhai mennyiségtan tanára, 2423 lapból álló herbáriumot állított össze a környék növényeiből. Főműve a „Képek Szeged város birtokterületének növényvilágából" 1893-ban jelent meg (Pap 1893). Ebben a szerző számos, a kiskunsági homokhátra is jellemző fajt említ, de következetesen lelőhely nélkül. Sajnos a dolgozatban viszonylag kevés az eredeti megfigyelés, hiányukat a különféle irodalmakból átvett részek hivatottak pótolni. A korai periódusban az alap- és az alkalmazott kutatásokat nem mindig lehet kristálytisztán elkülöníteni. Az eltérő képzettségű szakemberek —szinte törvényszerűen— „átfedő" feladatokon dolgoztak. Teodorovits Ferenc, aki 1892-től 1921-ig vezette a Királyhalmi sz. kir. Erdőőri Szakiskolát mindkét tudományterületen maradandót alkotott. Erdősítési kísérletei és növényfenológiai megfigyelései (Teodorovits 19007a, 1900/b, 1901/a, 1901/b 1903/a, 1903/b, 1904) széles körű ökológiai felkészültségről tanúskodnak. Oktatóként az alapos tudást tanítványaitól is megkövetelte. Mint a szemléltetés lelkes híve virágokat préselt, rovarokat- és gerinceseket preparált. Növénygyűjteményének számos lapja ma a Móra Ferenc Múzeum herbáriumát gazdagítja (Gaskó 2003/a). Esetenként (ami ma sem megszokott történés) információcsere is kialakult az erdészek és a botanikusok között (Degen 1904). A századforduló (XIX/XX. sz.) után a különféle vizsgálatok egyre inkább két ágon haladtak tovább. Az elsőbe az erdészeti és mezőgazdasági tárgyú munkák tartoznak, a másodikba a florisztikai-ökológiai művek. A Kőrös-ér szegedi oldalát bejáró első „hivatásos" florista Lányi Béla felsőbb leányiskolái tanár volt, aki 1911 és 1915 között, mai szóhasználattal élve, „mellékállásban" irányította a Szegedi Városi Múzeum Természetrajzi Tárának herbáriumi részlegét. Kiterjedt levelezést folytatott a kor neves hazai és külföldi botanikusaival. Legtöbbjükkel rövid idő alatt gyümölcsöző cserekapcsolatot épített ki (Gaskó 2002, 2003/a). Talán a Jávorka Sándorral közösen végzett terepmunkáknak köszönhetően, Lányi jó szemű megfigyelőnek bizonyult. Megyénk Duna-Tisza közi részein olyan növényfajokra bukkant, amelyekről korábban senki sem tett említést (Lányi 1915). Kedvelt lelőhelyei közé tartozott Rívó-erdő, Királyhalom és a Kőrös-ér