A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 3. (Szeged, 2003)
III. fejezet; Múzeum és természetvédelem - Alapelvek
Korrekt összehasonlító anyag nélkül, kizárólag könyvekből a gerinctelen fajok legnagyobb részét képtelenség meghatározni. Ha valaki felismeri a szarvasbogarat, vagy a hétpettyes katicát, az igen dicséretes dolog, ámde koránt sem következik belőle, hogy az illető minden más rovarfajt is hasonló könnyedséggel képes azonosítani. Számos esetben a külső bélyegek önmagukban nem elegendőek, mert biztosat csak az ivarszervek alapján tudunk mondani. Nagyobb mennyiségű preparátum átnézése nélkül egyetlen gerinctelen taxonnnál sem érdemes (az esetek többségében nem is lehet) az alfajok kérdésében állást foglalni. A madaraknál és az emlősöknél nem ritkán valamely dermoplasztika az egyetlen elfogadható bizonyíték az adott faj hajdani előfordulására. Ilyen például az 1963-as, hírhedt Luca napi vihar által Hódmezővásárhely környékére sodort lunda (Fratercula arctica), mely jelenleg a szegedi Móra Ferenc Múzeumban található. A preparátumok elvileg éppúgy részei természeti nemzeti kincsünknek, mint az élő állatok. Forintban kifejezett eszmei értékük is megegyező. Ezért, ha valamely ritkább madár, vagy emlős kadávere még archiválható állapotban kerül hozzánk (erkölcsi) kötelességünk (lenne) azt az utókor számára megőrizni. Különben a bizonyító példány elveszik a tudomány számára, és erősen kétséges, találunk-e helyette valaha másikat. Jó néhány térségben - köztük Csongrád megyében is - újszerű jelenség figyelhető meg. A nagyobb közgyűjteményekben tárolt, fokozottan védett madarak dermoplasztikáinak összesített természeti értéke fajokra kivetítve meghaladhatja, az ott fészkelő (recens) állomány éves mutatóit. Megállapításunk főleg az egyre ritkuló csúcsragadozókra, tehát a vágómadarakra (Accipitriformes) és a sólyomalkatúakra (Falconiformes) vonatkozik. A szomorú adatok tükrében, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy gyűjteményeink alaposan felértékelődtek. Ez a tény különleges felelősséget ró mind a múzeumok természettudományos szakembereire, mind az intézmények fenntartóira. Nyugat-Európa legtöbb országában a múzeumi természettudományos szakág a (hivatalos) természetvédelem egyfajta háttérintézményének számít, melyet minden tőlük telhető eszközzel támogatnak. Nálunk egyelőre a párhuzamos kapacitások kiépítése a módi. Hosszabb távon egyáltalán nem biztos, hogy ez utóbbi a célravezető megoldás. Tartós érdekközösség csak annak - a formális logikán alapuló - ténynek a felismerését követően jöhet(ne) létre, hogy az élővilágot nem a muzeológusoktól (tágabb értelemben véve a kutatóktól), hanem a többé-kevésbé tudatos természetkárosítóktól kell félteni. A művelődésügyi miniszter 2/1965/1.8. /MM. sz. rendeletének 4.§-a a régészeti emlékekhez hasonló (tehát törvényben rögzített) bejelentési kötelezettséget írt elő a természettudományos anyagra is. Sajnos ezt a jogszabályt (bár soha nem volt aktuálisabb, mint napjainkban) időközben hatályon kívül helyezték. Amennyiben szempontnak tartjuk természeti örökségünk tárgyiasult kincseinek a megőrzését az