A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 3. (Szeged, 2003)

II. fejezet A természettudományi részleg közművelődéséről a kezdetektől 2000-ig - Kiállításaink - A szegedi múzeum alapinformációkat közlő kiállításai

„Aránylag kis nemzet vagyunk; hozzánk nem alkalmazkodik a világkultúra; hát nekünk kell, de saját típusunk gondos megtartásával, a világkultúrához alkalmazkodnunk, s csak így - s korántsem a kizárólagos ragaszkodással a diák nomenklatúrához érhetjük el azt, a mit Haynald érsek úr óhajt, hogy ne legyünk elkülönözve a világtudománytól. " Végül a Kossuth által képviselt vonal győzedelmeskedett, bár a gerinctelen állatok hatalmas fajszáma miatt, napjainkban sincs teljes körű magyar nómenklatúra. (Azt már csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ilyet egyetlen nyelvterületen sem hoztak létre.) A XIX. század utolsó éveiben tapasztalható újító szándék a gerinces taxonok esetében átütő sikerrel járt. A hőskor tudósai az érintett csoportok feldolgozásakor rendkívül alapos munkát végeztek. így például Chernél István (1899) a Magyarország madarai c. müvében, az általa helyesnek tartott hazai elnevezéseken felül, az egyes fajoknál tájegységekre lebontott szinonimagyújteményt közölt. Ugyanez a szemlélet tükröződik Herman Ottónak (1901) „A madarak hasznáról és káráról" írt, immár klasszikusnak számító könyvében is. A gerinctelen taxonoknál az Ál lathatározó első kiadása (Móczár -szerk.1950) hozta meg az áttörést. Az alkotó kollektíva arra törekedett, hogy a könyvben szereplő valamennyi fajnak legyen magyar neve is. A kétkötetes mü megjelenése óta eltelt fél évszázad alatt az elnevezések többsége átment a köztudatba, ami szükségességüket és praktikusságukat bizonyítja. Összességében véve, minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a nyelvújítás legsikeresebb alkotásainak az állat- és növénynevek bizonyultak. Ebbe még olyan korai ballépések is beleférnek, mint az érdescsápú bakcza (diófacincér) -közli Kanabé Dezső 1929-, vagy a foltos nyakorján (zsiráf). A nyelvtörő képtelenségek törvényszerűen eltűntek a feledés homályában. Akad a madártojásnál érdekesebb történet is, melyről Móra Ferenc (1935) így számolt be „Tömörkény" c. írásában: „Sári János bátyánk, kiváló hentesmester és városatya, aki annyit szemére terítette a közgyűlésen a tekintetes tanácsnak, hogy „nem a ténykörülmények miként sége hiányzik belőle, hanem a zsániálitási eszmeerő", fölkattyog a kultúrpalotába, hogy mutassák meg neki a lepkénygyűjteményt, mert azt hallotta, hogy Emerikába olyan lepkények is vannak, akiknek a szárnya nemzetiszínű. És mikor a tekintetes igazgató úr (Tömörkény) mindezeket kielégítette, akkor előállnak Abderából való emberek, akik sajnálják tőle a VII. fizetési osztályú „szinekurát", mert mi egyéb dolga lehet neki a hivatalában, mint vagy novellát olvasni, vagy novellát írni? " Ha már az anekdotáknál tartunk nem minden tanulság nélküli a „szegedi majompör" sem. .