A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 2. (Szeged, 1999)

Vetyehát - Vízparti növényzet és gyepek a szabályozás előtt

A mély fekvésű torkolat melletti medencékben föltehetően nagyobb területeket foglat el a nádas, bár az egyes térképek adatai nem mindig egyértelműek. Ballá (1778) a Maros-torkolattól a szegedi városhatárig a torkolatvidéket egyetlen óriási nádasnak (Arundinetum) láttatta. A Buday féle másolaton ennek megfelelően a Nádas Rétség felirat szerepel. Legközelebb járt a valósághoz Vedres István (1808) aki az említett vidéket gyékényes, nádas rétnek tartotta. A Vertics (1778) által sásosként emlegetett területek egy része (valószínűleg a többsége) feltehetően szintén gyékényes lehetett. Ez a tévesztés abban a korban nem számított kivételnek. Úgy tűnik a sás latin neve (Carex) esetenként (természetesen nem a kor botanikusai között) a gyékény szinonimájaként szerepelt. Bél Mátyás (1732/a) például így írt Szeged környékéről „Amerre a szem ellát, mindent erdőszerűen növő sás borít. Ezeket tüzelőfa gyanánt használják az itt lakók és nemcsak tüzelésre, hanem házépítésre is szolgálnak... csupán a fakitermelés hiányát lehet sajnálni, ezt azonban eléggé pótolja a nád." Itt bizonyíthatóan gyékényről van szó hiszen a sás (Carex sp.), sem tüzelésre, sem házépítésre nem alkalmas. 1780 körül a Maros és a Tisza folyók torkolatvidékén a halászkunyhók főleg nádból készültek (Inczeffi 1971). Az első katonai felmérést végző műszaki tisztek is elég monotonnak látták a táj növényzetét, ami megerősíti az eddig leírtakat. Földeáktól Makóig "...egy nagy mocsár terül el, amely végig a Tisza és a Maros folyók mentén Szegedig, Algyőig és Tápéig tart, ez mindenütt gyékénnyel és náddal van benőve,..." (Országleírás: Földeák, 1784 Coll. XIX. Sect. 29.). „A főképp náddal benőtt mocsarat Maros Rettnek nevezik, ez Földeáktól a Maros mentén a Maros csárdától Szegedig húzódik,..."(Országleírás: Makó, Coll. XX. Sect. 30.) A történelem viharosabb időszakaiban a nádasok kiváló búvóhelynek bizonyultak. Lele (Maroslele) község XVI. századi megmaradását minden esetre az itteni mocsarakra vezette vissza a szabályozás előtti viszonyokat valószínűleg még személyesen ismerő Kuruzsa Pál bíró. (Pesty 1864—

es kérdőívére adott válasz) Leírása egyfajta terepbejárásnak tekinthető. (A megmaradás) „Oka abban látszik rejleni, mert határát, délről a Maros, északról a Tiszáig terjedő lapályok s rétek, nyugatról Szegeden valamivel feljebb egyesülő Tisza és Maros vizeinek a csekélyebb áradások alkalmávali kiöntéseik,s mondott vizeknek a Helységtől északra eső Makó Városáig is szétömlése - ezen most is lapályos vidéknek ingoványossága szinte megközelíthetetlenné tették. Ehhez járult még az is, hogy tsak pár tizeddel is ezelőtt e vidéket több hajózásra is használtatott mély erek,- mint a Kövesd, Horro szeldelték keresztül;s fenn említett vizek kiáradásaikkor egész tengert képezve terjesztette a halaknak és vízi madaraknak temérdek sokaságát,- termetté a láthatáron túlterjedő távolságig a nád és gyékény erdőt, szolgáltatta a dús kaszálót..." Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az egykori nádasok (ScirpoPhragmitetum) legalább 3 szubaszociációban fordultak elő. A mélyebb medencékben a nádas (Scirpo-Phragmitetum phragmitetosum) és a gyékényes