A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 6. (Szeged, 2008)

N. Szabó Magdolna: Adatok a hazai háziipar reprezentációjához az országos és a világkiállításokon (1872-1900)

„Szegeden lesz Magyarország." Állították a szegedi iparos körök, amikor az 1873-as árvíz okozta károk miatt érzett lesújtottságból felocsúdva elhatározták, hogy komolyan nekilátnak egy, a szó legszorosabb értelmében vett hazai ipartáiiat megszervezéséhez. Az addig legpusztítóbbnak vélt tiszai áradást követően a sajtó ezt egyenesen hazafias tettként értékelte. A sikert olyan nevek garantálták, mint a gyárigazgató Bakay Nándor, a szakíró Gelléri Mór

25 és Reizner János. A tárlatot hatalmas kampány előzte meg. A helyi lapok hétrőlhétre tudósítottak a bizottság munkájáról és a kísérőrendezvényekről. A főreál tanoda

26 épületében 1876. augusztus 20 -tói látható az Országos Ipar-, Termény-, és Állatkiállítás. Ceremóniáit a Szegedi Híradó hasábjain naponta közölték. Terjedelmes cikksorozatok és különkiadások taglalták a kiállított portékákat és végül a díjazottak sorát. Részletekbe menő, olykor filmszerű leírásokat kapunk a főépület egy-egy helyiségében látottakról. Katalógus helyett ezekből a tudósításokból kaphatunk átfogó képet a kiállítás jellegéről, s az egyes csoportok bemutatkozóiról. A rangos esemény retorikája szinte már terjengős, s minden apró eseményhez politikai gondolatok társulnak. A lokálpatrióta orgánumok méltatlannak tartják hogy némely nagyváros, mint pl. Debrecen, csak messziről szemléli az eseményeket: "sajnálkozva mutatunk azon hidegvérű vidékekre, melyek úgy a háziipar terén, mint a kiállítás egyéb szakmáiban a legridegebb részvétlenséget tanúsították".

27 A meghirdetett főcsoportok zömét a gyári-, kézmű-, és műipar tölti meg. Köztük a VII., a „Háztartási, bútor és háziipar" foglalta volna magába a vizsgált portékákat, de a műfaj a szegedi kiállítás alkalmával igen csekély figyelmet kapott. Korábban említettük, hogy az egyes nagyvárosi tanműhelyek és nőipariskolák munkáit miért is nem tekinthetjük vizsgálatunk tárgyának. A híres és igen termékeny pozsonyi női tanműhelyt leszámítva alig bukkan fel a tudósításokban egy-egy igazi háziipari portéka, pedig ekkor a művelt ország fele a háziipar mind nagyobb térfoglalásáról beszél. A VII. főcsoportnak fenntartott helyiségeket a bútoripari csodák után a „gazdasszonyi készítmények" tették látogatottá. A háztartási- és élelmiszerek mellett a hímzés, varrás, csipkemunka sokasága volt látható, adják hírül a helyi lapok: „a háziiparnak megannyi tartós és csinos produktuma".

28 Ha a Bálint Sándor értelmezése szerinti szegedi háziiparokat vizsgáljuk,

29 akkor ezen a kiállításon legnagyobb sikert a tarhonya és a háziszappan könyvelhettek el. A kereskedők megrendelésére dolgozó tarhonyakészítő asszonyok kezét dicsérik a kiállított, bő választékú tarhonya-félék. A jó minőségű háziszappant 4-5 szegedi asszony vitte sikerre. Meglepő, de a jelentős tápéi gyékénymunka ezúttal alig kap szerepet saját berkeiben. Ha Haris J. szegedi kereskedőt saját piaci érdekei nem vezetik a tárlatra, 25 Aki ekkortájt a Szegeden megjelenő Alföldi Iparlap szerkesztője volt. Ebben a minőségében választották meg a kiállítás első titkárának. 26 Dugonics tér, ma az egyetem rektori hivatala 27 Szegedi Híradó (továbbiakban SZH), 1876. szeptember 3. 28 SZH 1876. augusztus 30. Bálint Sándor szerint a képesítéshez nem kötött legfontosabb szegedi háziipari tevékenységek: a talicskás mesterség, a fahajó, a paprika és a tarhonya készítése. Bálint Sándor 1977. 71.