A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 6. (Szeged, 2008)

Czank Gábor: „Jaj, siralmas szomorú szó!" Temetkezési szokások Magyarpécskán és környékén

fájó pontként említi gyakran, hogy az öngyilkos a családját is eldobja magától. „Roszszabb, mindha elvá't vóna tüllem!" - mondta egy öngyilkos férfi felesége. Öngyilkosoknak nem harangoznak, és virrasztásukon nincsenek énekesek, temetésükre nem visznek ki lobogókat. Ha a család mégis hívna énekeseket, vonakodnak elvállalni. A halottvirrasztásra és temetésre sem mennek el olyan nagy számban, mint más esetekben. Általában csak a rokonság és a szomszédok jelennek meg. (15. kép) 15. kép. ÖngyUkos ravatala Pécskán. Minden vallásos jelvény hiányzik (feszület, szenteltvíztartó, rózsafüzér, lobogók). Az egyház sem részesíti őket a híveknek kijáró teljes temetési szertartásban. A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) óta az egyházban nem tesznek ilyenféle különbséget, de a romániai egyházmegyékben, leginkább elrettentésképpen, ez még megvan. S talán van is hatása, hisz nem egyszer hallottam már elkeseredett emberek szájából: - „Mán rég fölkötöttem vóna magam, de úgy kaparnának el, mint egy kutyát... " így tehát a pap nem megy el a halottas házhoz, hanem a temetőkápolna elé viszik a már lezárt koporsót, ahol a pap palást nélkül jelenik meg, csak reverendában, karingben és lila stólában. Énekek nincsenek, hanem egy rövidített szertartást végezve történik a sírbatétel. A temetőben igyekeztek elkülönített helyre temetni az öngyilkosokat, s ezt a nép is megköveteli. Döglött kutyának árokban a helye! - mondják Tornyán, pálcát törve az öngyilkosok felett, ezért vagy a temetőárokba temetik vagy a temetőn kívül olyan helyre, ahova a keresztelés nélkül meghalt gyermekeket helyezik nyugalomra. Pécskán néhány éve már a temetőn belül hantolják el őket, bár ezt sokan még ma sem helyeslik.